Az őszi alkony sárkányai

— Szegény teremtés — mondta róla Maritta, amikor a tervet tárgyalták meg Tanisszal —, legalább annyira fogoly, mint mi magunk. A Sárkány Nagyúr sohasem engedi ki a szabadba. Biztosan attól félnek, hogy megszökne. Még ezt a folyosót is azért építették ide, hogy ne férjen ki... Nem mintha olyan nagyon kikívánkozna onnan, de biztosan kedvét lelné a gyerekek játszadozásában.

Tanis kétkedőn nézett Marittára, s arra gondolt, hogy vajon nem egészen másmilyen sárkányra bukkannak-e ott az asszony által leírt félbolond, szerencsétlen teremtmény helyett?

A sárkánytanya mögött helyezkedett el a gyerekek hálókamrája. Ide kellett behatolniuk, hogy fölébresszék és kivezessék onnan a kis foglyokat. A játékteremből egy vaskos tölgyfa gerendával elreteszelt, jókora ajtón át közvetlenül az udvarra lehetett kijutni.

— Ez az ajtó inkább a sárkányt tartja vissza', nem minket — magyarázta az asszony.

Most hajnalodhat, gondolta magában Tanis, amikor fölértek a lépcsőn és befordultak a játékteremhez vezető folyosóra. Árnyékuk előttük táncolt a fáklyafényben. Pax-Tharkasban nyugalom uralkodott, halálos nyugalom. Túlságosan nagy csönd volt, egy háborúra készülődő várhoz képest. A játékterem ajtaja előtt négy sárkányfattyú őr cseverészett összebújva. Amikor meglátták a közeledő asszonyokat, abbahagyták a fecsegést.

Aranyhold és Maritta haladt elöl, a síkföldi lány kámzsája hátracsúszott... hosszú haja csak úgy csillogott a fáklyafényben. Őt követte Zúgó-szél. A barbár harcos, botjára támaszkodva, valójában a térdén csúszott előre. Nyomukban Caramon lépkedett, mellette Raistlin, mögöttük Eben és Gilthanas. Együtt halad az összes áruló, jegyezte meg magában gúnyosan a varázsló. Kova zárta le a sort, néha egy-egy dermesztő pillantást vetve a holtra rémült mocsári törpékre.

— Korábban jöttetek ma — mordult rájuk az egyik sárkányfattyú. Az asszonyok a hüllőlények köré sereglettek, mint egy csirkecsapat, s türelmesen várták a bebocsáttatást.

— Zivatar készülődik — vágta rá Maritta élesen. — Ki akarjuk vinni sétára a gyerekeket, mielőtt kitör a vihar. Ti különben mit kerestek itt? Ezt az ajtót sohasem őrizték... a gyerekek még megijednek tőletek!

Az egyik sárkányfattyú morgott valamit durva nyelvükön, mire a másik kettő hegyes fogsorát kivillantva elvigyorodott, de a főnökük rájuk förmedt:

— Verminaard Nagyúr parancsa! Elmentek ma reggel Embarral, hogy szétzúzzák az elfeket. Az utasítás szerint meg kell motoznunk benneteket, mielőtt beléptek. — A sárkányember mohón legeltette szemét Aranyhold alakján. — Jó mulatság lesz, azt hiszem.

— Neked meglehet — morogta egy másik és utálkozva nézett végig a lovagon. — Életemben nem láttam utálatosabb banyát, mint... brr — és a teremtmény, bordái között egy tőrrel összecsuklott. A másik háromnak is pillanatokon belül vége volt: az egyik nyakára rákulcsolódott Caramon vasmarka, a másikat Eben hasba rúgta, s amikor előrebukott. Kova a baltájával lecsapta a fejét. Tanis kardjával szúrta át az őrparancsnok szívét. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a fegyver kiszabadul, hiszen arra számított, hogy szilárdan beékelődik áldozatának kővé vált tetemébe... de ámulatára új pengéje oly könnyedén csúszott ki a kőszoborból, mintha az csak holmi goblinhulla lenne.

De most nem rágódhatott eme különös jelenségen. Az acélpengék villogásának láttán a mocsári törpék elhajigálták edényeiket és futásnak eredtek a folyosón.

— Ne vacakolj velük! — vetette oda Tanis Kovának. — A játékterembe! Fürgén! — átugrotta a holttesteket és berúgta az ajtót.

— Ha valaki rábukkan erre a szemétdombra, végünk — dörmögte Caramon.

— Még el sem kezdtük és máris vége! — méltatlankodott Sturm. — Különben is, ha elárultak bennünket, csak idő kérdése az egész.

— Gyerünk tovább! — dörrent rájuk Tanis és becsapta mögöttük az ajtót.

— Csak óvatosan! — suttogta Maritta. — Tűzokádó rendszerint mélyen alszik, s ha fölébredne, viselkedjetek úgy, mint az asszonyok... nem fog rájönni semmire... ráadásul vak is a fél szemére!

A hűvös, hajnali fény beszivárgott a magasan lévő, szűk ablaknyílásokon és megvilágította a komor játéktermet. Néhány agyonnyúzott játékszer hevert szétszórva. Semmi bútor. Caramon az udvarra nyíló, nagy, szárnyas ajtóhoz lépett, és megvizsgálta a súlyos, tölgyfából faragott keresztrudat.

— Elbírok vele — jelentette ki. A nagydarab, harcos könnyedén leemelte a rudat, a falhoz támasztotta és megtaszította az ajtót. — Kívülről nincs bezárva — közölte. — Úgy látszik, nem gondolták, hogy ilyen messzire eljutunk. Vagy éppen Verminaard Nagyúr akarja, hogy itt bukkanjunk fel, gondolta magában Tanis. Kíváncsi volt rá, hogy igazat mondtak-e a sárkány-fattyak. Elképzelhető, hogy a Sárkány Nagyúr valóban eltávozott a sárkányával együtt? Vagy éppen... de indulatosan visszaparancsolta a gondolatot. Mit sem számít ez már... nincs más út számunkra... tovább kell mennünk, döntötte el magában.