Az őszi alkony sárkányai

— A kicsinyeknek nyugodt volt az álmuk ma éjjel — mormolta a sárkány, álmába visszafelé félúton. — Vigyázz rá, Maritta, hogy ne ázzanak el, ha megered az eső... különösen a kis Erik! A múlt héten is megfázott — motyogta és lecsukta a szemét.

Maritta hátrafordult és ujját ajkára téve intett a többieknek, hogy kövessék. Sturm és Tanis haladt a sor végén... páncéljukat és fegyvereiket számos ruharéteg álcázta. A félelf úgy harminc lábnyira lehetett a sárkány fejétől, amikor meghallotta a zajt.

Először arra gondolt, hogy csak képzelődik, hogy csak pattanásig feszült idegei keltenek valami zümmögő hangot a fejében, de az csak erősödött, egyre hangosabb lett, míg Sturm is kérdőn fordult visszafelé. A halk zümmögés lassan népes sáskaraj zúgásává növekedett. Most már a többiek is hátra-hátrapillantgattak... és mind csak őt keresték ijedt tekintetükkel. Tanis tanácstalanul, arcán majdnem mulatságos zavarodottsággal nézett vissza rájuk. A sárkány felhorkantott, ingerülten megrázkódott és úgy rázta a fejét, mint akinek a zaj sérti a fülét.

Raistlin váratlanul kivált a csoportból és visszafutott a félelfhez. — A kard! — sziszegte és Tanis álruháját hátravetve kiszabadította a fegyvert.

Tanis lenézett az ősi hüvelyben pihenő pengére. A varázslónak igaza volt: a fegyver úgy zümmögött, mintha riadót fújna. Most, hogy Raistlin fölhívta rá a figyelmét, a félelf már tisztán érezte a rezgését is.

— Mágia — suttogta a varázsló és nagy érdeklődéssel figyelte a fegyvert.

— Meg tudod állítani? — kérdezte Tanis, túlkiabálva a kísérteties hangot.

— Nem — válaszolta Raistlin —, de most már emlékszem: ez Féregölő, Kith-Kanan legendás varázskardja... így jelzi, ha sárkány van a közelben.

— Nem éppen alkalmas ez az idő arra, hogy emlékeket idézzünk fel — dühöngött Tanis.

— Vagy éppenséggel a legalkalmasabb! — mordult föl Sturm.

A sárkány azalatt pislogva, lassan fölemelte a fejét, egyik orrlikából vékony füstcsík kunkorodott elő. Ködösen Tanisra nézett, tekintetében fájdalom és ingerültség látszott.

— Kit hoztál ide, Maritta? — Virágeső hangja tele volt szemrehányással.

— Évszázadok óta nem hallottam ezt a hangot és mellé érzem az acél undorító bűzét. Ezek itt nem az asszonyok! Ezek fegyveres harcosok!

— Ne bántsd szegényt! — sikoltotta Maritta.

— Nem tudom, lesz-e más választásom — felelte Tanis és előhúzta hüvelyéből Féregölőt. — Zúgószél és Aranyhold, vigyétek ki innen Marittát. — A penge éles. fehér fénnyel fölragyogott, amint a zúgó hang még erősebbé és haragosabbá vált. Virágeső hátrált: a kard fénye fájdalmasan mart ép szemébe, a szörnyű hang kopjaként hatolt a fejébe. Nyöszörögve húzódott félre Tanis elől.

— Rohanjatok a gyerekekért! — ordította a félelf, miután rájött, hogy... legalábbis e pillanatban... nem kell harcolniuk. A fénylő kardot magasba emelve óvatosan haladt előre, a falhoz szorítva a szánalmas sárkányt.

Maritta ijedten nézett Tanisra, majd bevezette Aranyholdat a gyermekek termébe. A vagy száz gyerek rémülten hallgatta a kívülről érkező különös zajokat. Arcuk csak akkor derült föl, amikor meglátták Marittát Aranyholddal, néhány apróság meg egyenesen fölkacagott, amikor megpillantották a behemót Caramont, akinek szoknyája alól ki-kivillant páncélzata. Hanem a harcosok és főként kivont fegyvereik látványa nyomban észre térítette őket.

— Mi az, Maritta? — kérdezte a legidősebb lány. — Mi történt? Már megint háború van?

— Reméljük, nem lesz harc, kedves — felelte Maritta lágyan. — De nem hazudok nektek... még az is előfordulhat. Most pedig szedjétek össze a holmitokat, elsősorban a meleg ruháitokat és gyertek velünk. Az idősebbek hozzák a gyengélkedőket, ahogyan azt a séta alkalmával is szoktátok.

Sturm attól tartott, hogy kitör a zűrzavar, a nyivákolás és rögtön magyarázatot követelnek tőlük. Ám a gyerekek szó nélkül hozzáláttak, hogy eleget tegyenek a fölszólításnak: magukra kapkodták meleg ruháikat és segítettek felöltözni a kisebbeknek. Nyugodtak és higgadtak, bár kissé sápadtak voltak. Persze, hisz ezek a háború gyermekei, jutott Sturm eszébe.

— Azt szeretném, ha nagyon gyorsan átszaladnátok a sárkány csarnokán, ki a játékterembe. Onnan ez a nagy ember — mutatott Sturm Caramonra — kivezet benneteket az udvarra, ahol anyáitok már várnak rátok. Amint kint vagytok, mindenki fusson oda azonnal a saját édesanyjához! Megértettétek? — és kétkedőn nézte a kisebb gyerekeket, de a legelöl álló lány hevesen bólintott.

— Igen, uram — felelte.

— Akkor jó — fordult meg Sturm —, Caramon!

A harcos zavartan elvörösödött, amikor a száz apró szempár rászegeződött és gyorsan megindult vissza, a sárkányfészek felé. Aranyhold fölnyalábolt egy totyogót, Maritta egy másikat, az idősebb fiúk és lányok a hátukon cipelték a kisebbeket. Rendezetten, csöndben vonultak ki az ajtón, de akkor meglátták a villogó kardját magasba emelő Tanist, s az előtte álló rémült sárkányt.

— Hé, te! Ne bántsd a mi sárkányunkat! — kiáltotta egy kisfiú, s a sorból kilépve, ökölbe szorított kézzel és eltorzult képpel a félelfre rontott.