Az őszi alkony sárkányai

— Doug! — kiáltotta a legnagyobb lány ijedten —, vissza a sorba! — De ekkorra már a kisebbek közül többen sírva fakadtak.

Tanis még mindig föltartotta a kardot, tudván, hogy ez az egyetlen, amivel sakkban tarthatja a sárkányt. — Vigyétek ki őket innen, de gyorsan! — kiáltotta mérgesen.

— Gyerekek, kérlek! — a Főnök Lányának kemény, parancsoló hangja rögtön rendet teremtett a zűrzavarban. — Tanis nem bántja a sárkányt, ha nem kényszerül rá... ő kedves ember, de nektek most gyorsan ki kell mennetek innen, édesanyáitok várnak rátok odakint.

Aranyhold sürgető hangja még a legkisebb gyerekre is hatott: mind gyorsan visszaálltak a sorba.

— Isten veled, Tűzokádó! — kiabáltak néhányan szomorúan, és kis kezükkel integetve ügettek Caramon nyomában. Doug még egy utolsó fenyegető pillantást vetett Tanis felé, és szemét szurtos kis öklével dörgölve visszatért a helyére...

— Nee! — sikoltotta Virágeső szívszaggató hangon —, ne bántsátok a gyerekeimet! Kérlek! Hiszen engem akartok! Velem harcoljatok! Ne öljétek meg a gyerekeimet!

Tanis rájött, hogy a sárkány visszatért a múltba és azt képzeli, hogy valami szörnyű esemény megfosztja őt a gyerekeitől.

Sturm ekkor odasúgta a félelfnek. — Téged nyomban megpróbál megölni, amint a gyerekek túl vannak a veszélyen, tudod?

— Igen — felelte Tanis sötéten. Most már a sárkány mindkét szeme, még a világtalan is, vörösen izzott, hatalmasra tátott szájából nyál csörgött, karmai belemartak a kőpadlóba.

— Csak a gyerekeimet ne! — hörögte dühödten.

— Itt vagyok veled — szólt Sturm és kardot rántott.

— Hagyj magunkra, lovag — suttogta ekkor Raistlin halkan, valahonnan a homályból. — A te kardod itt mit sem ér... én maradok itt Tanis mellett!

A félelf megrökönyödve nézett a varázslóra. Raistlin különleges aranyszeme találkozott az övével... látszott, hogy tudja, mit gondol a másik: “vajon megbízhatok-e benne?” De a mágus egy szóval sem biztatta, mintha azt akarná, hogy utasítsa vissza őt.

— Menj ki! — parancsolta Tanis a lovagnak.

— Micsoda? — ordította Sturm. — Megőrültél? Megbízol ebben a...

— Menj ki! — ismételte meg Tanis, s ebben a pillanatban meghallotta Kova hangos kiáltását: — Menj már, Sturm, szükségük van rád odakint!

A lovag még egy másodpercig tétovázott, de becsülete nem engedte, hogy megtagadja annak utasítását, akit parancsnokának tekintett. Utolsó, gyilkos pillantást vetve Raistlin felé, sarkon fordult és belépett az alagútba.

— Nem sok varázslatot ismerek, ami a vörös sárkányokra vonatkozik — hadarta Raistlin.

— Tudsz nyerni egy kis időt legalább? — kérdezte Tanis.

Raistlin olyan mosollyal válaszolt, mint aki tudja, hogy már félnie sem érdemes, hisz a halál oly közel van. — Tudok! Vonulj vissza az alagút szájáig, s amikor meghallod a hangomat... rohanj!

Tanis a kardot még mindig a magasba tartva hátrálni kezdett. De a sárkány már nem rettegett többé a varázserejétől... csak annyit tudott, hogy a gyerekeit elvitték, és akik ezt tették, azokkal végeznie kell! Egy szempillantás alatt a harcosra vetette magát, amint az nekiiramodott az alagútnak. Ekkor olyan sűrű sötétség ereszkedett le rá, hogy egy villanásnyi időre Virágeső arra gondolt, hogy a másik szemére is megvakult. Hallotta az elsuttogott mágikus szavakat és tisztában volt vele, hogy a vörös köpenyes alak varázslat béklyóját vetette rá.

— Elégetem őket! — hörögte, még mindig érezve az acél szagát a folyosó túlsó végéről. — Nem menekülhetnek! — Ám abban a pillanatban, amikor teleszívta magát levegővel, egy másik hang is eljutott a füléig: a gyermekei hangja. — Nem! — jött rá tehetetlenül —, nem vagyok rá képes! A gyermekeim! Még kárt tennék a gyermekeimben! — és nagy feje lehanyatlott a hideg kőpadlóra.

Tanis és Raistlin már az alagútban volt... a félelf nehezen vonszolta a mágust. Szánalmas, szívszaggató nyögést hallottak a hátuk mögül, azután:

— A gyerekeimet ne! Velem harcoljatok! Kérlek! Ne bántsátok a gyermekeimet!

Tanis berobbant a játékterembe és majdnem megvakult az éles fénytől, amint Caramon kitárta a szárnyas ajtót és behatolt a fölkelő nap fénye. A gyerekek kiözönlöttek a kapun az udvarra. Tanis jól látta odabentről, amint Tika és Laurana kivont karddal vigyázzák minden lépésüket. A játékterem közepén egy sárkányfattyú teteme hevert, hátában Kova harci baltájával.

— Kifelé! Mindenki! — kiáltotta Tanis. Kova csak azután szegődött a félelf nyomába, miután visszakaparintotta a szekercéjét és utolsóként hagyta el a játéktermet. Alig értek ki, iszonyú bömbölést hallottak, sárkányüvöltést, de egészen másmilyent, mint a szerencsétlen Virágesőé. Pyros ekkor talált rá a kémekre. A kőfalak megremegtek... a sárkány fölemelkedett fészkéről.

— Embar! — hördült föl Tanis keserűen. — Mégsem ment el! A törpe megcsóválta a fejét. — A szakállamat rá — mormolta gyászosan —, hogy Tasslehoff keze van a dologban.

Az elszakadt lánc lezuhant a Sla-Mori útvesztőjében lévő Láncok termének padlójára, és vele együtt bucskázott lefelé három apró figura.