Az őszi alkony sárkányai

Tasslehoff hiábavalóan kapaszkodott a lánc maradványába. Végighasított a sötétségen, s közben arra gondolt, hogy biztosan ilyen a meghalás. Izgalmas érzés volt és sajnálta, hogy nem élvezheti tovább. Feje fölül hallotta Sestun rémült sipákolását, alulról meg a vén mágus mormogása hallatszott, talán éppen most próbálkozik az utolsó varázsigével. Aztán egyszer csak Fizban fölemelte a hangját: — Pveatherf... —, de a szót éles visítás szakította félbe: Csontrepesztő puffanás hallatszott, amint az öreg varázsló földet ért. Tasslehoff sajnálta őt, tudván tudva, hogy ő lesz a következő. Vészesen közeledett a kőpadló. Még egy-két pillanat és ő is halott lesz...

És akkor elkezdett hullani a hó.

Legalábbis a surranónak úgy tűnt, aztán döbbenten vette tudomásul, hogy tollpihék milliói örvénylenek körülötte, mintha egy egész baromfiudvar robbant volna föl. Vastag, puha tollrétegbe fúródott... Sestun röviddel utána csapódott be.

— Szegény Fizban — dünnyögte Tasa és próbálta kipislogni a szemébe toluló könnyeket, miközben csak úgy lubickolt a csirketollak óceánjában. — Utolsó igéjével tollesőt varázsolt elő, ahogy Raistlin is csinálta már. Hitted volna? Egyszerűen előteremtette azokat a tollakat!

Odafönt a fogaskerék egyre gyorsabban pörgött és az elszabadult lánc úgy rohant rajta, mintha örvendezne kötelékei elvesztésének.

Odakint az udvaron eluralkodott a káosz.

— Ide, gyorsan! — rohant ki Tanis az ajtón üvöltve. Tudta, hogy elérte őket a végzet, de mégsem adta meg magát. A társaság harcra készen köré gyűlt és csak meredt rá várakozón. — Futás a bányákhoz! Fedezékbe! Verminaard és a vörös sárkány nem ment el! Csapdába estünk, bármelyik pillanatban itt lehetnek a nyakunkon.

Társai komor képpel bólogattak: mindnyájan belátták a helyzet reménytelenségét... vagy kétszáz yardnyi nyílt, sima terepen kell átrohanniuk, mielőtt biztonságos helyre érnek.

Igyekeztek a nőket és gyerekeket a lehető leggyorsabban terelni maguk előtt, persze nem sok sikerrel, hiszen minden anyának meg kellett találnia a saját csemetéjét. Ekkor Tanis a bányák felé nézett és elkáromkodta magát. Amint a rabok meglátták, hogy a családjaik kiszabadultak, gyorsan végeztek az őrséggel és máris rohantak az udvar felé. Nem így szólt a terv! Mi juthatott Elistan eszébe? Pillanatokon belül nyolcszáz megvadult ember tülekedik majd az udvar közepén egy tenyérnyi fedezék nélkül. Vissza kell fordítania őket délnek, a hegyek felé!

— Hol van Eben? — kiáltotta oda a lovagnak.

— Utoljára azt láttam, hogy a bányák felé rohan, de nem jöttem rá, miért...

A hirtelen fölismeréstől Sturm és a félelf egyszerre tátotta el a száját.

— Hát persze — sóhajtotta Tanis csöndesen s hangját elnyelte a kavarodás —, a kép összeállt.

Mialatt Eben a bányák felé nyargalt, csak arra gondolt, hogy teljesítse Pyros parancsát. Még ebben a fölbolydulásban is valahogy meg kell találnia a Smaragdembert. Azzal tisztában volt, hogy Verminaard és a sárkány mit művelnek majd ezekkel a szerencsétlenekkel. Egy pillanatra még meg is sajnálta őket... végül is nem volt velejéig romlott és gonosz. Csupán már jó régen rájött, melyik fél lesz majd a győztes és úgy határozott, hogy egyszer végre neki is a nyertes oldalán a helye.

Amikor a családja szerencsecsillaga leáldozott, Ebennek egyetlen tulajdona maradt, amit eladhatott: önmaga. Értelmes volt, ügyesen bánt a karddal, és olyan hűséges, amennyire megfizették. Egyik északi vevővadász kőrútján akadt össze Verminaarddal. Lenyűgözte a Nagyúr hatalma, — és lassacskán beférkőzött a gonoszság e papjának bizalmába. Ám, ami még ennél is fontosabb: Pyros számára is hasznossá tette magát. A sárkány vonzónak, okosnak, találékonynak és... néhány próbatétel után megbízhatónak ítélte őt.

Ebent közvetlenül a sárkányfattyak seregének támadása előtt küldték vissza otthonába, Kapu városába.

Szökevénynek álcázta magát és hozzálátott egy ellenálló csoport megszervezéséhez. Az, hogy belebotlott a Pax-Tharkasba először behatolni próbáló Gilthanas elf csapatába, olyan vak-szerencse volt számára, amely csak még jobban elmélyítette Pyroshoz és Verminaardhoz fűződő kapcsolatát. Amikor végül még a papnő is a karmai közé került, nem akart hinni a szerencséjének. Ez csak azt jelentheti — gondolta magában —, hogy különösen kegyes hozzá a Sötétség Királynője. Imádkozott is érte, hogy űrnője tovább is jó szemmel nézzen rá. Ahhoz, hogy a Smaragdembert megtalálja ebben a káoszban, igencsak elkel az isteni segítség. Emberek százai nyüzsögtek a bányában teljes bizonytalanságban. Itt az alkalom, hogy még egy szívességet tegyen Verminaardnak. — Emberek, Tanis azt akarja, hogy vonuljatok az udvarba – kiáltotta —, és csatlakozzatok a családjaitokhoz!