Az őszi alkony sárkányai

Mire az óriási kerék alá értek, Fizban jócskán kúszott lefelé az alagútból kivezető láncon és éppen elérte a kerék első, fatörzs vastagságú fogát. Köpönyegét a derekára csavarta és leugrott a kerékről a legközelebbi láncszemre. A surranó és Sestun habozás nélkül követte. Tass már arra gondolt, hogy talán mégis elevenen megússzák ezt a kalandot, főként, ha a sötét elf odalent épp most vette ki a szabadnapját, amikor Pyros hirtelen megjelent a gigászi láncot körülfogó aknában.

A kőmennyezet néhány helyen beomlott és nagy puffanásokkal potyogott le körülöttük a padlóra. A falak megremegtek, a nagy lánc kilengett. Fölöttük ott tornyosult a sárkány. Nem szólt semmit, csak bámult rájuk a vörös szemével. Aztán akkora lélegzetet vett, mintha az egész völgykatlan levegőjét akarná magába szívni. Tass ösztönösen behunyta a szemét, de rögtön ki is nyitotta: még sohasem látta hogyan fúj tüzet egy sárkány, és most igazán nem akarta elszalasztani az élményt... annál is inkább, mert minden bizonnyal ez lesz a legutolsó esélye rá. A sárkány szájából és orrlikaiból lángok csaptak elő. A hőhullám majdnem letaszította a surranót a láncról. De lám csak, a tűztenger most is ott őrjöngött körülötte, de őt magát nem érintette. Fizban örvendezve fölkuncogott.

— Nagyon ügyes, öregem — dörögte a sárkány —, de én is értek egy kicsit a mágiához és érzem, hogy fogytán az erőd. Remélem, jól elszórakozol majd az ügyességeden... ha majd zuhansz lefelé!

Ismét előtört a lángcsóva, de most a sárkány nem a láncon reszkető menekülőket célozta meg vele. A tűzsugár magára a láncra irányult, amelynek fémszemei az első érintésre vörösen fölizzottak. Pyros fújt még egyet és most már fehéren izzott a lánc. A sárkány harmadszor is fújt, mire a lánc megolvadt. A hatalmas fémoszlop megnyúlt, elpattant és alázuhant a lenti sötétségbe.

Pyros utánanézett, amint tekergeti lefelé. Azután elégedetten, hogy a kémek elpusztultak és már nem adhatják elő a meséjüket, visszaindult a tanyájára, ahonnan máris meghallotta Verminaard hívó ordítozását.

A távozó sárkány mögött hátramaradt sötétségben a lánc által évszázadokig mozdulatlanságban tartott óriási fogaskerék felnyögött és lassan forogni kezdett.

14 “Virágeső”. A varázskard. A fehér tollak

Maritta fáklyájának fénye egy nagy, ablaktalan termet világított be. Nem volt benne semmi berendezés. Az egész hűvös kőcsarnokban nem volt más, csak egy óriási mosdótál, tele vízzel, egy dézsányi, rothadó húshoz hasonló valami... és egy sárkány.

Tanisnak elakadt a lélegzete. Azt a fekete sárkányt is lenyűgözőnek látta, ott Xak-Tsarothban, de ennek a vörös sárkánynak a nagysága egyenesen megbénította. Csarnoka is óriási volt, legalább száz lábnyi átmérőjű, és a sárkány teste csaknem teljesen kitöltötte... hosszú farka a szemközti falnak támaszkodott. Egy pillanatra az egész társaság megdermedt: maguk elé képzelték, amint a gigászi fej fölemelkedik és a vörös sárkányokra jellemző pusztító tüzet fújja rájuk... olyan lángokat, amelyek Vigasz városát is elemésztették.

Maritta azonban csöppet sem látszott ijedtnek. Magabiztosan lépett be a helyiségbe, majd egy pillanatnyi tétovázás után a többiek is utána siettek. Ahogy közelebb értek a sárkányhoz, meggyőződhettek róla, hogy Maritta igazat beszélt: a teremtmény szánalomra méltó állapotban volt. A hideg kőpadlón nyugvó nagy fejét a kor ráncai barázdálták, hajdan ragyogó, vörös bőre most szürke és foltos volt. Hangosan szuszogott, és szétnyíló állkapcsai között láthatóvá váltak valaha borotvaéles, de mára letöredezett és megsárgult fogai. Oldalát hosszú sebhelyek csúfították, bőrszárnya kiszáradt és megrepedezett.

Tanis most értette csak meg Maritta viselkedését. Ezzel a sárkánnyal valóban komiszul bántak, s a félelf azon kapta magát, hogy még az éberségről is megfeledkezik, oly nagy szánalmat érez iránta. Akkor, jött csak rá, milyen veszélyes ez, amikor a fáklyafényre a sárkány félálomban megmozdult. Karmai még éppoly élesek, tüze ugyanolyan pusztító, mint Krynn bármely másik vörös sárkányáé, villant át Tanis agyán.

A sárkány kinyíló szeme vörösen villant a fáklya fényében. A behatolók megálltak... kezük a fegyverük markolatán.

— Máris itt a reggeli ideje, Maritta? — kérdezte álmos, tompa hangon Virágeső (Tűzokádónak ugyanis csak a közönséges halandók nevezték).

— Igen, ma egy kicsit korábban kellett jönnünk, kedves — duruzsolta Maritta megnyugtatón. — De zivatar készülődik odakint és szeretnénk kivinni sétálni a gyerekeket, mielőtt még kitör. Csak aludj tovább nyugodtan, majd vigyázok rá, hogy ne zavarjanak föl kifelé menet.

— Ó, semmi baj — ásította a sárkány és kissé jobban kinyitotta a szemét. Tanis most látta meg, hogy az egyiket valami fehéres hártya födi: arra a szemére valóban vak volt.

— Remélem, nem kell megküzdenünk vele — suttogta Sturm Tanisnak —, olyan lenne, mintha valakinek a nagyanyjával harcolnánk.

Tanis komolyságot erőltetett az arcára. — De ez egy halálosan komoly nagyanya ám, lovagom, ezt ne feledd!