Az őszi alkony sárkányai

— Nem, Tika — mormolta Eben csöndesen —, Tanisnak joga volt kikérdezni... gyanúsnak tűnhetett a dolog, elismerem. De nincs semmi rejtegetnivalóm. — Ezzel megfogta a lány kezét és könnyű csókot nyomott az ujjai hegyére. Tika elpirult, megnedvesítette a rongyot, hogy folytassa a seb tisztogatását. Caramon fogcsikorgatva nézte őket.

— És veled mi a helyzet, Gilthanas? — kérdezte váratlanul a harcos. — Te merre jártál?

— Ne faggass engem! — válaszolta az elf sértődötten. — Semmi közöd hozzá.

— Semmi köze mihez? — kérdezte Tanis zordan. — Miért hagytad el a helyed?

— Hagyjátok őt békében! — kiáltotta Laurana és szorosan a bátyja mellé állt.

Gilthanas csak nézett rájuk villogó mandulavágású szemével, megnyúlt, sápadt arcával.

— Ez fontos kérdés, Laurana — mondta Tanis. — Hol jártál, Gilthanas?

— Ne feledd, én figyelmeztettelek — fordult az elf Raistlin felé. — Visszajöttem, hogy ellenőrizzem: vajon valóban olyan kimerült-e a varázslótok, ahogy állítja. Nos nem volt az, mivel nem is volt itt.

Caramon ökölbe szorított kézzel pattant föl, arcát eltorzította a harag. Sturm elkapta és visszarántotta ót, miközben Zúgószél Gilthanas előtt termett.

— Mindenkinek joga van szólni és mindenkinek joga van megvédenie magát — mondta mély hangján a síkföldi. — Az elf már beszélt, most halljuk a te fivéredet!

— Nekem miért kellene bármit is mondanom? — sziszegte Raistlin érdesen, halk hangjában gyilkos indulattal. — Egyikőtök sem bízik meg bennem... akkor ugyan miért hinnétek nekem? Én tehát megtagadom a választ, ti pedig gondoljatok, amit akartok! Ha azt hiszitek, hogy áruló vagyok... öljetek meg most mindjárt! Nem szegülök ellen... — mondta és görcsösen felköhögött.

— De akkor engem is meg kell ölnötök — mondta Caramon elfúló hangon és fekhelyéhez támogatta testvérét. Tanist gyötrelmes érzés töltötte el.

— Kettős őrséget állítunk éjszakára — jelentette ki. — Nem, te nem, Eben. Elsőnek Sturm és Kova, másodiknak én Zúgószéllel. — Tanis fejét a karjára fektetve végignyúlt a padlón. Elárultak bennünket, gondolta magában. E három közül valaki áruló, és az is volt egész idő alatt. A sárkányőrök bármelyik pillanatban itt lehetnek. De az is lehet, hogy Verminaard ravaszabb és mindnyájunknak fölállította már a csapdát...

S ebben a pillanatban minden szédítő erővel megvilágosodott előtte. Hát persze! Verminaard arra használja föl a lázadást, hogy lemészároltassa a túszokat és megölje a papnőt! Bármikor szert tehet újabb rabszolgákra, akik előtt még a szörnyű példa is ott lesz, hogy mi történik azokkal, akik nem engedelmeskednek neki. Ez a terv... Gilthanas terve... pontosan a kezére játszik!

Föltétlenül el kell vetnünk, gondolta lázasan, de nyomban nyugalmat erőltetett magára. Nem, az emberek nem különösebben izgatottak. Miután Elistan oly csodálatosan meggyógyult és kijelentette, hogy szándékában áll az ősi isteneket megismerni, az emberekbe visszatért a remény. Valóban úgy érzik, hogy visszatértek hozzájuk az istenek. Ugyanakkor azt is látta, hogy a többi Főfürkész féltékenyen méregeti Elistant. Tudta, hogy bár látszólag elfogadták új vezetőjükként, csak a kellő pillanatot várják, hogy megdönthessék a hatalmát. Lehet, hogy éppen most is az emberek között ólálkodnak, és hintik a kételkedés magvait.

Ha most meghátrálunk, többé sohasem bíznak meg bennünk, gondolta Tanis. Csak előre léphetünk... nem számít, mekkora a kockázat! Különben is lehet, hogy téved. Talán nincs is közöttük áruló. Ebben a reményben ringatta álomba magát.

Nyugalmasan telt el az éjszaka.

A vártorony falában tátongó nyíláson beszivárgott a hajnal halovány fénye. Tass pislogva fölült, megdörgölte a szemét és körülnézett, hogy hol is van tulajdonképpen. Egy nagy teremben vagyok, gondolta a magas mennyezetre nézve, amelynek közepébe jókora nyílást vágtak, hogy azon a sárkány kiröppenhessen a külvilágba. És van még két ajtó azon kívül, amelyen tegnap este Fizbannal beléptünk.

— Fizban! A sárkány!

Az emlék hatására Tass felnyögött. Nem is akart elaludni! Csak arra vártak, hogy sárkány elszenderedjen, akkor akarták kiszabadítani Sestunt. Most pedig nyakukon a reggel! Talán máris elkéstek. A surranó óvatosan az erkély korlátjához lopakodott és kikémlelt. Nem! És megkönnyebbülten fölsóhajtott: a sárkány még alszik. Sestun is aludt... elkábította a rettegés.

Tehát van még esély. Tasslehoff visszakúszott a varázslóhoz.

— Öreg! — suttogta. — Ébredj, Fizban! — és megrázta a vállát.

— Ki az? Micsoda? Tűz van? — ült föl a mágus és nézett körül álomittasan. — Hol? Futás a kijárathoz!

— Nem, nincs semmiféle tűz — sóhajtott Tasslehoff. — Csak hajnalodik. Tessék, itt a süveged — nyújtotta oda a vén mágusnak a kalapját, aki a félhomályban tapogatózott utána. — Mi lett a fénypamaccsal?

— Phű! — horkantottá Fizban. — Hazazavartam. Folyton a szemembe világított, nem hagyott aludni.

— De hiszen ébren akartunk maradni... nem emlékszel? — morogta Tass reménytelenül. — Hogy kiszabadítsuk Sestunt a sárkány fogságából!

— Hogy is gondoltuk az egészet? — kérdezte Fizban érdeklődve.

— Hiszen még te agyaltad ki a tervet!