Az őszi alkony sárkányai

— Megküzdeni egy sárkánnyal? Tűzokádóval? — bámult rá Maritta döbbenten. — Ugyan! Semmi szükség rátámadni arra a szánalmas korcsra. Lehet, hogy maguk a gyerekek tépnének benneteket darabokra, mielőtt hozzányúlnátok, annyira megkedvelték.

— Egy sárkányt? — csodálkozott Aranyhold. — Mit művelt velük? Elvarázsolta őket?

— Nem. Különben sem hiszem, hogy Tűzokádó bárkit is elvarázsolhatna még. — És Maritta szomorúan elmosolyodott. — Az a szerencsétlen majdnem teljesen bolond. Valamelyik nagy hadjárat alkalmával lemészárolták minden porontyát, és most azt vette a fejébe, hogy a mi gyerekeink az ő gyerekei. Sejtelmem sincs, honnan áshatta elő Verminaard, de igen kegyetlen gaztett volt tőle és remélem, hogy egy szép napon még megfizet érte — tépett el Maritta indulatosan egy cérnaszálat.

— Nem olyan nagy ügy a gyerekek kiszabadítása — tette hozzá a nő, Tanis megrökönyödésének láttán. — Tűzokádó délelőtt mindig szunyókál. Amikor reggelit adunk a gyerekeknek, vagy kivisszük őket sétálni, még csak meg sem moccan. A nyomorult sohasem venné észre, hogy megszöktek, amíg föl nem ébred.

Az asszonyok, akik előtt először csillant föl valami halvány reménysugár, hozzáláttak, hogy átalakítsanak holmi régi ruhákat a férfiak számára. Nyugodtan telt az idő, míg el nem érkezett a kellő pillanat.

— Megborotválkozni? — bódult el Sturm olyan dühödten, hogy az asz-szonyok ijedtükben messzire húzódtak tőle. A lovag mélységes fölháborodással mérlegelte a szerencsétlen ötletet, de végül csak beleegyezett: így könnyebben vághattak át az erődöt a bányáktól elválasztó tágas, szabad térségen. Azt azonban kijelentette, hogy inkább száz halált hal a Sárkány Nagyúr karmai között, de a bajuszától semmiképpen sem válik meg! Csak akkor csillapodott le kissé, amikor Tanis javasolta neki, hogy kössön egy kendőt az arca elé.

Alig végeztek ezzel, újabb gond merült föl. Zúgószél a leghatározottabban kijelentette, hogy semmi áron nem bújik a ruhába és nem volt érv, amely eltántoríthatta volna ebbéli elhatározásától. Aranyhold végül félrevonta Tanist és elmagyarázta neki, hogy törzsükben a gyáva harcos büntetése az, hogy női ruhát kell viselnie mindaddig, míg ki nem köszörüli a becsületén esett csorbát. A félelfet ez az érv sarokba szorította, ám az is igaz, hogy Marittának sem lett volna könnyű felöltöztetnie a jól megtermett harcost.

Parázs vita után eldőlt, hogy Zúgószél valami hosszú köpönyeget ölt és egy botra támaszkodva görnyedten totyog majd, mint valami öregasszony. Ezután, legalábbis egy darabig, simán mentek a dolgok.

Laurana odalépett Tanishoz, aki az egyik sarokban éppen a saját feje köré tekert valami sálfélét.

— És te miért nem borotválkozol meg? — kérdezte tőle és megszemlélte a szakállát. — Vagy talán valóban vígan kérkedsz az emberi oldaladdal, ahogy Gilthanas mondja?

— Egyáltalán nem hivalkodom vele — válaszolta Tanis szárazon —, csak éppen beleuntam, hogy folyton takargassam.

— Nagyot sóhajtott. — Sajnálom, Laurana, hogy olyan komiszul beszéltem veled a sla-mori úton. Nem volt hozzá jogom, hogy...

— De megvolt hozzá minden jogod — szakította félbe Laurana. — Az volt egy fülig szerelmes csitri balgasága, amit én követtem el. Ostobán veszélyeztettem mindnyájatok életét. — Megbicsaklott a hangja, de nyomban összeszedte magát: — Többé — ilyesmi nem fordul elő, és bebizonyítom, hogy hasznára leszek a csapatnak...!

Azt persze még nem tudta, hogyan érheti el a célját. Bár magabiztosan kijelentette, hogy ért a fegyverforgatáshoz, soha, még egy nyulat sem ölt meg. Most is annyira félt, hogy kezét a háta mögé kellett rejtenie, nehogy Tanis meglássa, mennyire remeg. Annyira félt tőle, hogy gyöngeségében még a karjai között keres menedéket, hogy inkább elfordult a félelftől és odament Gilthanashoz, hogy segítsen neki felölteni az álruháját.

Tanis örömmel állapította meg magában, hogy Laurana végre fölmutatta érettségének némi jelét. Azt viszont semmi áron sem ismerte volna el, hogy a szívverése mindig csaknem megáll, valahányszor belenéz nagy, ragyogó szemébe.

A délután gyorsan elszállt, itt volt az ideje, hogy az asszonyok vacsorát vigyenek a bányában sínylődőknek. Tanis és barátai feszült csöndben várták az őrök érkezését. Végül csak előadódott még egy utolsó válsághelyzet. Raistlin, akit egyfolytában iszonyatos köhögés kínzott, oly gyönge volt, hogy képtelen volt velük tartani. Amikor fivére fölajánlotta neki, hogy ott marad vele, a mágus csak dühösen végigmérte és rámordult, hogy ne legyen bolond.

— Ma este nem lesz rám szükségetek — suttogta. — Hagyjatok magamra... aludnom kell!

— Nekem csöppet sem tetszik, hogy itt maradjon... — kezdte Gilthanas, de ebben a pillanatban karmos lábak csoszogása és edények csörömpölése hallatszott a folyosóról. A cella ajtaja kitárult és belépett rajta két, pimpós bortól bűzlő sárkányfattyú gárdista. Egyikük meg is tántorodott, amint zavaros tekintetét végigfuttatta az asszonyokon.

— Mozgás! — hördült rájuk mogorván.