Az őszi alkony sárkányai

Tasslehoff később sohasem volt képes pontosan visszaemlékezni arra a néhány utolsó, rémült pillanatra ott, a Láncok Termében. — Egy sötét elf? Hol? — emlékezett saját szavaira, s arra, hogy lábujjhegyre állva nézelődik lázasan, amikor a világító varázspálca váratlanul a padlóra zuhan. Hallotta Tanis kiáltását és azt a mindent elnyomó, nyögve bömbölő hangot, amitől teljesen elfelejtette, hogy hol van és éppen mit csinál.

Egyszer csak erős kezek ragadták meg a derekát és fölemelték a levegőbe.

— Mássz! — kiáltotta alulról egy hang.

Kinyújtott kézzel elkapta a hideg fémláncot és megindult rajta mászva fölfelé. Hallotta, hogy mélyen alatta becsapódik egy ajtó és dermesztőén újból felüvölt a sötét elf. Most azonban nem hangzott életveszélyesnek az a hang, inkább dühös volt és elkeseredett. Tass abban reménykedett, hogy ez a barátai menekülését jelenti.

— Vajon hogy találom meg újra őket? — kérdezte magától egy pillanatra elbátortalanodva. Aztán meghallotta a vén Fizban magányos motyogását és megvigasztalódott: még sincs egészen egyedül.

A surranót vastag, súlyos sötétség vette körül. Csupán a tapintására hagyatkozva mászott tovább és egyre jobban kifáradt, amikor a jobb arcán hűvös szellő érintését érezte. Inkább csak sejtette, mint látta, hogy oda érkezett, ahol a lánc a gépezethez kapcsolódott. (Még valami büszkeségféle is eltöltötte e siker fölött.) Csak látna is valamit! Ekkor eszébe jutott, hogy végül is egy varázsló társaságában van.

— Jó lenne egy kis fény! — mondta hangosan.

— Egy kis lény? Hol? — és Fizban ijedtében majdnem elengedte a láncot.

— Nem lény, fény! — ismételte meg görcsösen kapaszkodva egy láncszembe. — Azt hiszem, közel járunk ennek a micsodának a tetejéhez és igazán jó lenne, ha körülnézhetnénk!

— Hmm, hát persze... lássuk csak... fény — és hallotta, amint a vén mágus lázasan kotorászni kezd a szütyőiben. Bizonyára megtalálta, amit keresett, mivel halk elégedettséggel fölmordult, morgott néhány szót és a süvege mellett lebegve kigyulladt egy kicsiny, sárgáskék fénypamacs.

A fénypötty körbetáncolta Tasslehoffot, mintha csak jobban meg akarná nézni magának a surranót, majd visszasiklott a büszke varázslóhoz. Tass el volt bűvölve. Mindenféle izgalmas kérdés jutott eszébe a fénylabdacsot illetően, de a keze már remegett a megerőltetéstől, a vén mágus pedig csaknem tejesen kimerült. Tisztában volt vele, hogy hamarosan le kell kászálódniuk valahogy erről a láncról.

Körülvizslatva végre meglátta, hogy sejtésének megfelelően, valóban az erődítmény egyik legmagasabb pontján járnak. A lánc egy, a sziklába szilárdan beágyazott erős acéltengelyen forgó, óriási, fa fogaskerékhez illeszkedett. A láncszemek a fatörzsnyi vastagságú fogakba akaszkodtak, majd a keréken túlfordulva eltűntek a surranó jobb oldalán nyíló széles akna torkában.

— Valahogy átmászhatunk azon a szerkezeten, aztán a láncon lefelé be az alagútba — mutatott előre. — Föl tudod küldeni ide azt a pamacsot?

— Fény... a kerékhez! — adta ki a parancsot Fizban.

A pontocska egy pillanatig imbolygott a levegőben, majd föl-le ugrált, mint aki nem tudja, mit csináljon. Fizban összevonta a szemöldökét. — Fény... a kerékhez! — ismételte meg az utasítást, ezúttal határozottabban. A pamacs erre ijedten elbújt viharvert süvege mögött. Fizban utánakapott, majdnem lepottyant és rémületében mindkét kezével belekapaszkodott a láncba. A pamacs úgy szökdécselt mögötte, mintha vihogva élvezné a játékot.

— Izé, azt hiszem, épp elég lesz ennyi fény — mormolta Tass.

— Ez a fiatal nemzedék egyszerűen fegyelmezetlen — zsörtölődött Fizban. — Ennek az apja... az volt aztán a fénypamacs! — a vén mágus hangja elhalt, amint újból nekiveselkedett a mászásnak, a pamacs közben gyűrött süvegének csúcsa fölött ugrándozott csintalanul.

Tass hamarosan elérte a kerék első fogát. Rájött, hogy a fogakat durván faragták, s így könnyen megmászhatok, hát egyikről a másikra kapaszkodott és máris fönt volt a legfölsőn. Fizban a derekára csapott köpönyegével meglepő gyorsasággal kúszott utána.

— Megkérnéd a fényecskédet, hogy világítson be az alagútba? — kérdezte tőle Tass.

— Fény... az alagúthoz — parancsolta Fizban, s közben csontos lábaival átnyalábolt egy vaskos láncszemet. A pamacs úgy tett, mint aki mérlegeli az utasítást, aztán az alagút pereméhez libbent és ott megállt.

— Be az alagútba! — mordult rá a varázsló. De a fénypamacs nem engedelmeskedett.

— Attól tartok, hogy fél a sötétségtől — szabadkozott Fizban.

— Ó, te jó ég, hát ez aztán remek! — álmélkodott a surranó. — Nos — mérte föl a helyzetét —, ha méltóztatik ott maradni, ahol van, talán átmászhatok a láncon. Úgy érzem, nincs több tizenöt lábnyinál az alagútig. — Persze alul semmi, csak pár száz lábnyi üres tér, nem is szólva odalent a kőpadlóról, tette hozzá magában.

— Valaki igazán följöhetne ide és bezsírozhatná ezt a vacakot — vizsgálgatta kritikus szemmel Fizban a tengelyt. — De már csak így van manapság... csupa dibdáb munka!