Az őszi alkony sárkányai

— Innen már nem fordulhatunk vissza — szögezte le Tanis. — Én hozzá is járulnék, hogy te eltávozz, csak...

— Csak nem bízol meg bennem — fejezte be a mondatot Eben. — Nem kárhoztatlak miatta, Tanis, félelf. Különben megígértem, hogy a segítségetekre leszek és állom is a szavam. Nos, merre? Jobbra vagy balra?

— A gonosz erő jobbról árad — suttogta Raistlin.

— Gilthanas — fordult az elfhez Tanis —, van róla fogalmad, hogy hol lehetünk?

— Nincs, Tanthalas — hangzott a válasz. — A legendák szerint Sla-Mori útjáról több bejárat is nyílik Pax-Tharkasba. Valamennyi titkos. Ide csak az elf papok szállhattak le, hogy a holtaknak megadják a végtisztességet. Az egyik út éppen olyan jó lehet, minta másik.

— Vagy rossz! — súgta Tasslehoff Tikának. A lány csuklott egyet és odahúzódott Caramon mellé.

— Akkor balra megyünk — döntötte el Tanis —, mivel Raistlin valami rosszat sejt jobb felől.

A varázsló pálcájának halvány fényénél jó pár száz lábnyit haladtak a poros, sziklába vájt folyosón, azután hirtelen egy ősrégi kőfalhoz értek, amelynek az oldalában tátongó nyíláson át csupán koromsötétet láttak maguk előtt. A gyönge varázsfényben inkább csak sejteni lehetett a tágas helyiség távolabbi falait.

Elsőként a harcosok léptek be, a pálcáját magasba emelő mágus két oldalán. A hatalmas terem valaha gazdagon, díszített lehetett, de mára már annyira lepusztult, hogy egykori pompája nyomasztóan és ijesztően hatott. Két sorban hét-hét oszlop futott végig a csarnokon, egyik-másik ledőlve hevert. A szemközti fal részben leomlott, az Összeomlás romboló erejétől. A terem legtávolabbi végében nagy, kétszárnyú bronzajtó terpeszkedett.

Amint Raistlin előbbre lépett, a többiek kivont karddal széthúzódtak. Egyszer csak az élen haladó Caramon fojtott kiáltást hallatott. A varázsló odasietett, hogy megvilágítsa a helyet, amelyre a harcos reszkető keze mutatott. Egy gránitkőből faragott súlyos, cifra trónus állt előttük. Két oldalt egy-egy magas márványszobor emelkedett mellette, a szoboralakok világtalan szeme előremeredt a sötétbe. Az általuk őrzött trón azonban nem volt üres! Egy csontváz ült rajta, amely férfi maradványa lehetett, de hogy milyen fajtáé, azt már nem tudták megállapítani: a halál eltörölte a vonásait. Az alak királyi öltözéket viselt, amely az enyészet nyomai ellenére még most is gazdagnak látszott. A megereszkedett vállat palást takarta, a hústalan koponyán korona villant, a halálban is kecses tartású csontkezek hüvelyébe dugott hosszú kardon pihentek.

— Kith-Kanaran! — suttogta Gilthanas és térdre hullott. — Az Ősök Termében, az ő sírkamrájában állunk. E látványban senkinek sem volt része, mióta az elf papoknak nyoma veszett az Összeomlás idején.

Tanis addig meredt a trónra, mígnem lassan, önmaga számára is érthetetlen érzések parancsára szintén térdre ereszkedett. — Fealan thalos, Im murquanethi. Sai Kith. Kananoth Murtari Larion — mormolta félhangosan a valaha élt legnagyobb elf király emlékének tiszteletére.

— Milyen gyönyörű kard! — kiáltotta Tasslehoff, éles hangjával megtörve az áhítatos csöndet. Tanis megrovó pillantást vetett rá. — Nem akarom elvenni — tiltakozott a surranó megbántottan. — Csak éppen megjegyeztem, mivel tényleg olyan nagyszerű!

Tanis fölemelkedett. — Hozzá se nyúlj! — intette szigorúan Tasst, azután megindult, hogy alaposabban körülnézzen a helyiségben.

Tass azért csak odasomfordált, hogy közelebbről is megvizsgálja a kardot... Raistlin vele tartott. — Tsaran korilath ith hakon — mormolta halkan a varázsló és előírásosan szertartásos mozdulattal a fegyver fölé emelte a kezét. A kard halvány, vöröses fénnyel fölizzott. Raistlin elmosolyodott és csöndesen megjegyezte: — El van varázsolva Tass eltátotta a száját a csodálkozástól. — És jó vagy rossz varázslattal?

— Azt nem tudhatom — suttogta a mágus. — De mivel már oly régen itt áll érintetlenül, semmiképpen sem mernék hozzányúlni.

Ezzel odébb lépett, otthagyva Tasst, hadd töprengjen rajta, milyen szörnyűség történne vele, ha mégis megszegné Tanis utasítását.

Miközben a surranó a hatalmas csábítással küszködött, a többiek, titkos bejáratokat keresve végigtapogatták a falakat. Segítség gyanánt Kova hosszasan magyarázta nekik a törpék építette titkos ajtók szerkezetének rejtelmeit. Gilthanas a Kith-Kanan trónjával szembeni falba épített szárnyas bronzajtóhoz lépett. Az egyik szárny, amelyet Pax-Tharkas domborművű térképe ékesített, résnyire nyitva volt. Kova fényért kiáltott, majd Raistlin társaságában megszemlélte az ábrát.

Caramon még egy pillantást vetett a rég halott király csontváz alakjára és csatlakozott a titkos ajtók után vizslató Kovához és Sturmhoz. Egyszer csak Kova dörmögése hallatszott: — Tasslehoff, te semmirekellő surranó, ez a te szakmád! Legalábbis folyvást azzal hencegsz, hogyan találtál meg valami száz éve elfeledett és ilyen-olyan titkos kincsekhez vezető rejtekajtót.

— Az is ilyesféle helyen volt — pittyegte Tass, egy pillanat alatt megfeledkezve a kardról. Már szökkent is, hogy segítsen a kutatóknak, amikor hirtelen megtorpant.