Az őszi alkony sárkányai

— Itt vagyunk — suttogta. Zekéje alá nyúlt és előhúzott egy halvány, sárgás fénnyel fölvillanó, vésett ékkőféleséget. Még egyszer végigsimítva a sziklát, végre megtalálta, amit keresett: egy aprócska lyukat a kőfalban. A követ beleillesztette a lyukba és valami érthetetlen, ősi szavakat kantálva, kezével láthatatlan jeleket rajzolt a levegőbe.

— Nagyon figyelemre méltó — suttogta Fizban —, nem is tudtam, hogy ő is közülünk való — mondta Raistlinnek.

— Egyszerű kontár, semmi több — válaszolta a mágus. De azért botjára támaszkodva érdeklődéssel figyelte Gilthanas minden mozdulatát.

Hitelen egy jókora kódarab vált ki a sziklafalból és hangtalanul félrecsúszott. A társaság hátrahőkölt a gránitfalban tátongó nyílásból előtörő hűvös fuvallattól.

— Mi van odabent? — kérdezte Caramon gyanakvón.

— Azt, hogy most éppen mi van bent, nem tudom — felelte Gilthanas. — különben még sohase jártam odabent. Ezt a helyet csak a népem legendáiból ismerem.

— Nos, akkor — morogta Caramon —, mi szokott ott lenni? Gilthanas egy pillanatig kivárt. — Ez volt valaha Kith-Kanara sírkamrája.

— Újabb kísértetek — dörmögte Kova és bekukucskált a sötétbe. — Küldjük előre a varázslót, figyelmeztesse őket az érkezésünkről.

— Dobjátok be a törpét! — vágott vissza Raistlin. — Ők úgyis hozzászoktak, hogy sötét, dohos barlangokban tanyázzanak.

— Te a hegyi törpékről beszélsz — tiltakozott Kova megremegő szakállal. — Az már nagyon rég volt, amikor a dombvidéki törpék Thorbardin királyságában a föld alatt éltek.

— De csak azért, mert kihajítottak benneteket — sziszegte Raistlin.

— Hagyjátok abba, mind a ketten! — förmedt rájuk Tanis ingerülten. — Raistlin, neked mi a véleményed erről a helyről?

— Gonosz... nagyon gonosz — felelte a varázsló.

— De én hatalmas jóságot is érzékelek — szólt közbe Fizban váratlanul.

— Az elfek nem merültek teljesen feledésbe odabent, bár az uralmat valóban gonosz erők vették át helyettük.

— Ez tiszta őrület! — kiáltott föl Eben. Hangja csak úgy visszhangzóit a sziklák között és a többiek ijedten fordultak felé. — Bocsánat — mondta most már visszafogott hangon. — De nem akarom elhinni, hogy be akartok oda menni. Nem kell ahhoz varázslónak lenni, hogy az ember érezze ott a gonoszt. Még én is érzem! Menjünk vissza a kapuhoz! — mondta sürgetőn.

— Igaz, ott biztosan lesz egy-két őr, de mi az ahhoz a szörnyűséghez képest, ami ebben a sötét üregben lappanghat?

— Velejére tapintott a fickó, Tanis — dörmögte Caramon. — A holtakkal nem harcolhatunk... ezt már megtanultuk a Komor Erdőben.

— Ez az egyetlen út — fortyant föl Gilthanas —, ha ilyen gyávák vagytok...

— Van némi különbség az elővigyázatosság és a gyávaság között, Gilthanas — mondta Tanis nyugodt, szilárd hangon, majd egy pillanatra elgondolkodott. — Lehet, hogy a főkapunál elbánhatnánk az őrséggel, de nem akadályozhatnánk meg, hogy előbb riasszák a többieket. Azt mondom hát, hogy lépjünk be és legalább derítsük föl ezt az utat. Te vezess, Kova és Raistlin... szükségünk lesz a pálcád fényére.

— Shirak! — mondta a varázsló halkan és botja végén fölizzott a kristálygömb. Kova társaságában bebújt a résen, a csapat többi tagja szorosan a nyomában. A járat kétségtelenül ősi volt, de azt, hogy természetes-e vagy emberkéz műve, nem tudták megállapítani.

— És mi lehet a követőnkkel? — kérdezte Sturm csöndesen. — Hagyjuk nyitva ezt a bejáratot?

— Hmm, csapda — jutott Tanis eszébe. — Éppen csak egy résnyire hagyd nyitva Gilthanas, hogyha, bárki jön utánunk, vegye észre, hogy ide beléptünk, de annyira ne, hogy csapdát sejthessen benne.

Gilthanas előhúzta az ékkövet, beleillesztette a belső oldalon lévő nyílásba és mormolt pár szót. A kőtömb lassan, kezdett visszacsúszni a helyére. Az utolsó pillanatban, amikor már csak hét-nyolc hüvelyknyi rés maradt, fürgén kikapta a lyukból a zárkövet. A sziklatömb egy rezzenéssel megállt... a lovag, az elf és a félelf csatlakozott a társasághoz a Sla-Mori út torkolatában.

— Mindent vastagon borít a por — állapította meg Raistlin — de nyomok nincsenek, legalábbis a barlangnak ebben a részében.

— Körülbelül innen százhúsz lábnyira van egy keresztfolyosó — tette hozzá Kova. — Ott találtunk ugyan valami nyomokat, de nem tudjuk, kitől származhatnak. Nem olyanok, mint a sárkányfattyaké vagy a hobgoblinoké és nem tartanak ebbe az irányba. A varázsló szerint a gonosz erő — a jobb oldali útelágazásból árad.

— Itt letanyázhatunk éjszakára — javasolta Tanis —, a bejárat közelében. Kettős őrséget állítunk: egyet az ajtóhoz, egyet a folyosóra. Sturm és Caramon őrködik elsőnek, utánuk Gilthanas és én, majd Eben és Zúgószél, végül Kova és Tasslehoff.

— És én — jelentette ki Tika határozottan, bár még soha életében nem érezte ennyire kimerültnek magát. — Én is vállalom!

Tanis hálás volt, hogy a sötétség eltakarja a mosolyát. — Nagyon jó — egyezett bele —, te majd Kova és Tasslehoff társa leszel.