Az őszi alkony sárkányai

Tika, új kardjával a kezében a félelemtől és izgalomtól reszketett. Az egyik sárkányfattyú egyenesen felé rohant, ő pedig hatalmas csapással fogadta. A penge mérföldekre kerülte el támadóját és mintegy ujjnyira süvített el Caramon feje mellett, aki háta mögé penderítette a lányt és kardjának lapjával leütötte a támadót. Még mielőtt az fölállhatott volna, a harcos rátiport és eltörte a nyakát.

— Maradj mögöttem — szólt Tikára, szemét vadul csapkodó kardjára szegezve. — Különben — tette hozzá idegesen —, szaladj azokhoz a fákhoz az öreggel és Aranyholddal! No, légy jó kislány!

— Nem megyek — makacskodott Tika —, majd én megmutatom nekik! — dünnyögte, miközben izzadó tenyere csak úgy csúszkált a kard markolatán. Két újabb sárkányfattyú rontott Caramonra, de már mellette állt Raistlin és ketten, a mágiát és az erőt egyesítve vették föl a harcot az ellenséggel. Tika megértette, hogy csak az útjukban lenne, és a varázsló haragjától még a sárkányfattyaknál is jobban félt. Körülnézett hát, nincs-e valaki másnak szüksége a segítségére. Sturm és Tanis egymás mellett harcolt, Gilthanas hihetetlen párt alkotott a törpével, Tasslehoff pedig a földbe szúrta abroncsbotját, és megsemmisítő kőzáport zúdított a támadókra. Aranyhold a fák alatt állt Zúgószél közelében. A vén mágus előkotort egy varázskönyvet és azt lapozgatta lázasan.

— Háló... háló... hogy is van, na... — motyogta.

— Ahh! — a háta mögött felharsanó hördülésre Tika majdnem elharapta a nyelvét rémületében. Megfordulva, ijedten elejtette a kardját, amint egy sárkányfattyú iszonyún vihogva rugaszkodott a levegőbe, hogy rávesse magát. Tika páni félelmében két kézre fogta a fegyverét és belevágta támadója ijesztő hüllőképébe. Az ütés ereje majdnem kiszakította kezéből a kardot, de a teremtményt is ájultan terítette a földre. A lány fölkapta elejtett kardját és az undortól eltorzult arccal a sárkányember szívébe mártotta. Annak teste azonnal kővé dermedt, szilárdan magába zárva a fegyvert. Tika hiába rángatta, meg sem moccant.

— Balról, Tika! — visította Tasslehoff élesen.

A lány megfordult és egy újabb sárkányfattyút látott közeledni. Kardját előrelendítve kivédte ellenfele döfését. Azután a rémület szülte erővel újra meg újra lesújtott kardjával a hüllőlényre... miközben csak egyre gondolt: mindenáron meg kell ölnie. Addig csépelte, míg valaki meg nem érintette a karját. Vérfoltos pajzsával hirtelen megpördült és Caramont látta meg maga előtt.

— Jól van már — csitította a nagydarab harcos —, vége van, Tika, elpusztult mind. Derék lány vagy, nagyon jól csináltad!

Tika csak pislogott, az első pillanatban nem ismerte föl Caramont, de aztán reszkető kézzel leengedte fegyverét.

— Nem valami jól bántam a karddal — motyogta egyre jobban remegve az átélt félelemtől és a rátámadó szörnyeteg emlékétől.

Remegését látva Caramon átölelte és csöndesen megsimogatta verejték áztatta vörös fürtjeit.

— Bátrabb voltál, mint sok férfi... sok tapasztalt harcos — mormolta a harcos mély hangon.

Tika mélyen a férfi szemébe nézett. Félelme feloldódott a diadal érzetében. Szorosan Caramonhoz simult. A férfi izmainak tapintása, átizzadt bőrvértjének illata csak fokozta izgalmát. Tika átkarolta a nyakát és olyan hevesen csókolta meg, hogy fogával fölsebezte az ajkát. Megérezte szájában a kiserkenő vér ízét.

A meglepődött Caramonba enyhe fájdalom hasított, amely furcsán ellentétes volt a lány puha ajkával és elöntötte szívét a vágy. Ezt a lányt jobban kívánta, mint bárki mást, pedig nem kevés nővel akadt már dolga életében. Elfeledkezett róla, hol van és kik vannak körülötte. Agya fölforrósodott, a vére tüzelt, fájón markolt lelkébe a szenvedély. Mellére ölelte Tikát és elborította csókjaival.

A roppant erejű ölelés fájdalmas gyönyörűséget okozott a lánynak. Azt kívánta, hogy egész valóját borítsa el ez a fájdalom, de ugyanakkor hirtelen valami hideget és rémületet is érzett. Visszaemlékezve azokra a szörnyűségesen nagyszerű dolgokra férfi és nő között, amelyekről a többi pincérlány mesélt neki, különös pánik fogta el. Caramon elveszítette minden valóságérzékét. Ölébe kapta a lányt, hogy vad vágyától űzve máris rohanjon vele az erdőbe, amikor hideg, ismerős kéz nehezedett a vállára. Amint testvérét megpillantotta maga előtt, a harcos visszanyerte józan ítélőképességét. Kíméletesen talpára állította Tikát. A lány zsibbadtan és szédülten nyitotta ki a szemét és Raistlint látta a fivére mellett, amint különös, csillogó tekintettel méregeti őt.

Tika mélyen elpirult. Hátralépett, belebotlott a sárkányfattyú tetemébe, fölkapta a kardját és elrohant. Caramon nyelt egyet, megköszörülte a torkát és mondani akart valamit, de Raistlin utálkozó pillantással végigmérte és visszaballagott Fizbanhoz. Remegve, akár egy újszülött bárány, a harcos szaggatottan fölsóhajtott és odament, ahol Sturm, Tanis és Gilthanas beszélgetett az Eben nevű férfival.