Az őszi alkony sárkányai

— Raistlin! — kiáltott föl Caramon, kis híján összeroppantva fivére csontjait a megkönnyebbüléstől. — Nem lett volna szabad egyedül elmenned, veszélyes lehet.

— A varázsszereim titkosak — sziszegte Raistlin ingerülten és félretolta fivérét. Varázspálcájára támaszkodva hamarosan csatlakozott az előtte haladó Fizbanhoz.

Gilthanas gyors pillantást vetett Tanisra, aki válaszul csak vállat vont és megrázta a fejét. Ahogy előre haladtak, az ösvény egyre meredekebbé vált és a nyárfákat síksági fenyvesek váltották fel. Tiszta csermelyhez értek, amely hamarosan zúgó patakká nőtt, ennek partja mentén haladtak tovább dél felé.

Amikor megálltak, hogy sietve bekapjanak valamit, Fizban zöttyent le Tanis mellé. — Valaki követ bennünket — suttogta élesen.

— Micsoda? — kapta föl a fejét Tanis és hitetlenül nézett a vénember szemébe.

— De igen — bizonygatta az öreg komolyan —, láttam, amint ott bujkál a fák között.

— Az öreg azt állítja, hogy valaki a nyomukban van.

— Hah! — nyelte le Gilthanas utolsó quith-pa falatját ingerülten. — Ostobaság! Különben is ideje indulnunk. Sla-Mori még jó pár mérföldnyire van, és estére mindenképpen oda kell érnünk.

Még jó néhány órát vonultak a megtépázott fenyvesen át. A lemenő nap egyre hosszabb árnyékokat vetett az ösvényre, amikor váratlanul egy tisztáshoz értek.

— Állj! — suttogta Tanis és riadtan visszalépett a fák közé. Az éber Caramon kirántotta kardját, másik kezével meg figyelmeztetően intett Sturmnak és a fivérének.

— Mi az? — csipogta Tasslehoff. — Nem látok semmit!

— Csitt! — intette le Tanis a surranót keményen, mire Tass maga tette a szájára a kezét, megspórolva a mozdulatot a félelmek.

A tisztáson nem sokkal azelőtt véres csata dúlhatott. Emberek és hobgoblinok holttestei hevertek szerteszét a brutális halál iszonyatos pózaiba merevedve. A társaság tagjai riadtan néztek körül, hosszú pillanatokig némán figyeltek, de a közeli patak csobogásán kívül nem hallottak semmit.

— Több mérföldnyi távolságban nincs egy fél ellenség sem — nézett Sturm Gilthanasra, és már mozdult, hogy kilépjen a tisztásra.

— Várj! — állította meg Tanis —, azt hiszem, ott láttam valamit megmozdulni...

— Talán valamelyikben még maradt némi élet — mondta a lovag hűvösen és előrelépett. A többiek óvatosan követték. Két hobgoblin teteme alól halk nyögés hallatszott. A harcosok, fegyvereiket készen tartva közelebb léptek a hullákhoz.

— Caramon... — intett a nagydarab legénynek Tanis. A harcos félregördítette a tetemeket, kiszabadítva alóluk a nyögdécselő alakot.

— Ember — jelentette Caramon —, és csupa vér. Úgy látom, eszméletlen. Mind közelebb léptek, hogy jobban lássák a földön fekvő férfit. Aranyhold már mozdult volna, hogy mellé térdeljen, de Caramon megállította.

— Ne fáradj! — mondta csöndesen. — Semmi értelme meggyógyítani, ha utána úgyis meg kell ölnünk. Ne feledd, Vigaszban emberek is harcoltak a Sárkány Nagyúr seregében.

Alaposabban megvizsgálták a sebesültet. Jó minőségű, bár eléggé megtépázott páncélinget viselt. Ruhája is drága, de feltűnően viseltes volt. A férfi harmincas éveinek vége felé járhatott. Haja sűrű, fekete, álla erős, arcvonásai szabályosak. Az ismeretlen kinyitotta a szemét és ködös tekintettel nézett a társaságra.

— Hála a fürkészek isteneinek — hörögte rekedten —, a barátaim... meghaltak mind?

— Legelőször is magaddal törődj! — mordult rá Sturm ridegen. — Különben is, kik a barátaid, az emberek vagy a hobgoblinok?

— Emberek... a sárkányfattyak ellenségei... — itt benne rekedt a szó, szeme nagyra nyílt. — Gilthanas?!

— Eben — ismerte föl Gilthanas mérsékelt meglepetéssel. — Hogy menekültél meg a szurdokbéli csatából?

— No és te, ha már erről van szó? — próbált meg talpra állni a sebesült. Caramon nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki, amikor Eben hirtelen riadtan előremutatott: — Nézzétek! Egy sark...

Caramon elengedte és megpördült, mire a szerencsétlen nyögve visszahanyatlott.

Tizenkét sárkányfattyú állt kivont karddal az erdőszélen.

— Minden erre vetődő idegent a Sárkány Nagyúr elé kell állítanunk kihallgatásra — szólalt meg egyikük. — Felszólítalak, hogy jöjjetek velünk békességgel!

— Úgy tudtam, hogy ezt az ösvényt, amely Sla-Morihoz vezet, senki sem ismerheti — mondta Sturm jelentőségteljes pillantást vetve Gilthanasra. — Legalábbis az elf szerint!

— Mi nem engedelmeskedünk Verminaard Nagyúr parancsainak! — kiáltotta Tanis, figyelmen kívül hagyva a lovag megjegyzését.

— Hamarosan engedelmeskedtek! — vicsorogta a sárkányfattyú és intett a társainak, akik azonnal támadásba lendültek.

Az erdő szélén álldogáló Fizban ekkor valamit kihúzott az iszákjából és néhány szót mormolt.

— Csak tűzgolyót ne! — ragadta meg Raistlin a vén mágus kezét. — Még megperzselsz itt mindenkit!

— Hmm, meglehet... alighanem igazad van — sóhajtotta az öreg csalódottan, de nyomban föl is derült: — Várj csak! Kitaláltam valami mást!

— Csak rejtőzz el és maradj itt — parancsolt rá Raistlin —, én megyek a testvéremhez!

— Hm, hogy is volt az a vacak varázsige? — töprengett a vén mágus.