Az őszi alkony sárkányai

Laurana fölkelt és fürgén kisurrant a sűrűből, szellőként suhanva végig az utcákon és a házak között. Játszva kerülte ki az őröket és tért vissza apja házába... Gilthanassal együtt sokszor tették meg ezt az utat gyermekkoruk óta. Szobája felé lopakodva, egy pillanatra megállt hallgatózni apja és anyja ajtaja előtt. Fényt látott odabent és kesernyés szagot érzett... pergamentekercsek zizegését hallotta. Apja iratokat égetett. Azt is hallotta, amint anyja halkan magához szólítja apját. Laurana egy pillanatra kétségbeesetten lehunyta a szemét, azután keményen összeszorította az ajkát és végigszaladt a sötét, hideg folyosón a hálószobája felé.

8 Kétségek. Csapda! Egy új barát

Az elfek még pirkadat előtt fölébresztették vendégeiket. Az északi látóhatáron viharfelhők gyülekeztek és Qualinosti felé nyújtogatták zsákmányra éhes ujjaikat. Gilthanas reggeli után érkezett hozzájuk, kék zekébe és páncélingbe öltözve.

— Itt van az útravalónk — mutatott a kezükben csomagokat tartó elf harcosokra. — Fegyvert és páncélt is adhatunk, ha szükségetek van rá.

— Tikának páncélra, pajzsra és kardra van szüksége — mondta Caramon.

— Előteremtjük, amit csak lehet — felelte Gilthanas —, bár nem tudom, találunk-e teljes páncélzatot ilyen kis méretben.

— Hogy érzi magát Vasverő Theros? — kérdezte Aranyhold.

— Kényelmesen pihen, Mishakal papnője — hajolt meg tisztelettel Gilthanas Aranyhold előtt. — Népem természetesen magával viszi, amikor távozik innen. Különben nyugodtan elbúcsúzhatsz tőle.

Hamarosan visszatértek az elfek, a Tikának szánt mindenféle fajtájú és formájú páncéllal és az elf hölgyek által kedvelt könnyű, rövid karddal fölszerelkezve. Tika szeme fölragyogott a sisak és a pajzs láttán. Mindkettő finom elf munka volt: csiszolt és ékkövekkel díszített.

Gilthanas átvette az elf harcostól a sisakot és a pajzsot. — Még meg kell köszönnöm neked, hogy megmentetted az életemet, ott a vendéglőben —mondta a lánynak. — Fogadd el ezt tőlem! Anyám ünnepi páncélja ez, amely még a testvérháborúk ideje előttről származik. Tulajdonképpen a húgom öröksége lenne, de Lauranával együtt úgy véltük, hogy nálad lesz a legjobb helyen.

— Milyen gyönyörű! — kiáltotta Tika elpirulva. Átvette a sisakot, majd zavartan nézett a páncélzat többi darabjaira. — Nem tudom, mi hová való — ismerte be.

— Majd én segítek! — ajánlkozott Caramon lelkesen.

— Bízzátok rám! — szólt közbe ekkor Aranyhold keményen, és az egész fegyverzetet fölnyalábolva betessékelte Tikát a fák közé.

— Ugyan, mit érthet ő a páncélokhoz!? — méltatlankodott Caramon.

Zúgószél a harcosra nézett és elmosolyodott, a kemény vonásait meglágyító, ritka mosolyával. — Ne feledd, hogy ő a Főnök Lánya — magyarázta —, apja távollétében ő vezette harcba a törzsünket. Majdnem mindent tud a páncélokról, harcosom... és még többet az alatta dobogó szívekről.

Caramon elvörösödött. Zavarában fölkapott egy élelmiszercsomagot és belekotort. – Mi ez a vacak? – kérdezte.

— Quith pa – válaszolta Gilthanas. – A ti nyelveteken vastartalék… hetekig elég lesz, ha úgy adódik.

— Valamiféle szárított gyümölcsnek látszik – dörmögte Caramon fintorogva.

— És valóban, az is – felelte neki Tanis mosolyogva.

Caramon felhördült.

A hajnal halvány sugárdárdákat döfött a gyülekező viharfelhőkbe, amikor Gilthanas kivezette a kis csapatot Qualinostiból. Tanis mereven előre szegezte tekintetét... a világért sem nézett volna hátra. Magában azt kívánta, hogy végső hazatérte kellemesebb legyen. Reggel nem találkozott Lauranával, s bár titokban örült neki, hogy elkerülte a könnyes búcsúzást, mégis folyton az járt az eszében, miért nem köszönt el tőle a lány.

A dél felé vezető út fokozatosan ereszkedett lefelé. Sűrű bozót nőtte be, de az elf harcosok Gilthanas vezette előőrse valamelyest megtisztította, s így viszonylag könnyen járható volt. Caramon az újdonsült páncéljában feszengő Tika mellett bandukolt és a kardforgatás fortélyait magyarázta neki, de a “tanítómester” nem tudta, mire vállalkozott.

Aranyhold csípőig fölhasította Tika szoknyáját, a könnyebb mozgás végett. A lány lába kivillant járás közben és olyan volt, amilyennek Caramon mindig is elképzelte a legszebb női lábat: formás és kerekded. Ennélfogva Caramon nehezen összpontosított a témára. Tanítványának szépségében elmerülve nem vette észre, hogy fivére eltűnt.

— Hol van az ifjú varázsló? — kérdezte Gilthanas ridegen.

— Még valami baja is eshetett — dörmögte Caramon aggodon, önmagát átkozva, hogy megfeledkezett a fivéréről. A harcos kivonta kardját és visszafordult az ösvényen.

— Szamárság! — állította meg Gilthanas —, ugyan mi történhetne vele, hiszen több mérföldnyi távolságban nincs egy fél ellenség sem! Bizonyára csak úgy elvonult valahová... valami dolgát elintézni.

— Hogy? Mit beszélsz? — hördült föl Caramon.

— Talán azért ment, hogy...

— ...összeszedjem a varázslatokhoz szükséges dolgokat, elf barátom — suttogta Raistlin, a bokorból előbújva —, és hogy kiegészítsem a köhögésem elleni fűkészletemet.