Az őszi alkony sárkányai

A félelf tanácstalanul nézett végig a kis csoporton, aztán elmosolyodott és megcsóválta a fejét. — Igazatok van... valóban reméltem, hogy nem kell különválnunk. Persze ez lenne a legésszerűbb, de lehet, hogy éppen ezért nem tesszük ezt.

— Most pedig talán alhatnánk egy kicsit — ásított hatalmasat Fizban.

— Várj csak egy pillanatig, öreg — fordult hozzá Tanis szigorúan —, te nem közülünk való vagy... neked föltétlenül az elfekkel kell tartanod.

— Valóban? — kérdezte a vén mágus csöndesen és szeméből eltűnt a megszokott kótyagos, bizonytalan kifejezés. Olyan átható, csaknem szúrós tekintettel mérte végig a félelfet, hogy az önkéntelenül hátralépett előle, majdnem kitapintható erőteret érezve az öregember körül, aki halk, de mégis határozott hangon így szólt: — Én oda megyek ezen a világon, ahová a kedvem tartja, s most úgy döntöttem, hogy melletted maradok Tanis félelf!

Raistlin úgy nézett Tanisra, mintha azt mondaná: “Nos, érted már?” A félelf szilárdan állta a tekintetét. Most már sajnálta, hogy korábban nem beszélte meg a dolgot a varázslóval, s azon töprengett, hogy tárgyalhatnának róla most, hogy eldőlt, a vénember mégiscsak velük marad.

— Beszélés Raistlin — mondta Tanis hirtelen átváltva tábornyelvre, arra a beszédmódra, amelyet a köznyelvből alakítottak ki Krynn földjén a vegyes fajú zsoldoscsapatok. Annak idején az ikrek is belekóstoltak a zsoldoséletbe, mint ahogy a társaság tagjainak többsége is. hogy megkeressék a mindennapi betevőjüket. Tanis tehát tudta, hogy Raistlin megérti őt. Abban pedig majdnem biztos volt, hogy az öreg viszont nem.

— Beszélés, ha akar — felelte a mágus ugyanazon a nyelven —, de én tudás kevés. — Benned félelem. Miért? Raistlin különös szeme a távolba révedt, úgy válaszolta megfontoltan: — Tudni nem, Tanis... de te igaz. Öreg... nagy erő. Én érez, és fél. — A varázsló fölsóhajtott, s úgy tűnt, mintha visszatérne valahonnan, ahová az imént elkalandozott. — De ő is igaz. Próbáld te megállít? Veszély, nagy veszély.

— Mintha máris nem lennénk elég nagy veszélyben — váltott vissza Tanis köznyelvre. — És csak súlyosbítjuk a helyzetünket, ha magunkkal cipeljük ezt a habókos vén mágust.

— Más is van, veszély, lehet — mondta Raistlin, és jelentőségteljes pillantást vetett a fivérére, majd maga is visszaváltott a köznyelvre: — Kimerültem, aludnom kell. Te még maradsz, testvér?

— Igen — felelte Caramon. — Még beszélnünk kell Tanisszal!

Raistlin bólintott és karját nyújtotta Fizbannak. Az öreg és a fiatal varázsló együtt távozott... közben a vén mágus végigvágott botjával egy fán, azzal vádolva “őt”, hogy az útjába állt.

— Mintha egy bolond varázsló nem lenne untig elég — dörmögte Kova. —No, én is lefekszem.

Lassacskán mind elszállingóztak, míg Tanis magára maradt Sturmmal és Caramonnal. Tanis komor képpel fordult feléjük. Úgy érezte, jól sejti, mire megy ki a dolog. Caramon vöröslő képpel tanulmányozta a csizmája orrát, Sturm a bajszát pödörgetve, töprengő képpel nézett a félelfre.

— Nos? — kérdezte végül Tanis.

— Gilthanas — felelte röviden a lovag.

Tanis fölvonta a szemöldökét és megvakarta a szakállát. — Ez az én dolgom, nem a tiétek — jelentette ki kerek-perec.

— Ez a mi dolgunk, Tanis — erősködött tovább Sturm —, mármint, ha ő vezet el minket Pax-Tharkasba. Ne vedd ezt tapintatlanságnak, de tisztában vagyunk vele, hogy közöttetek valami nézeteltérés van. Én láttam a szemét, Tanis, amikor rád nézett, és a helyedben sehová sem mennék vele, ha nincs egy barátom a hátam mögött!

Caramon homlokát ráncolva, komolyan nézett Tanisra: — Én tudom, hogy ő egy elf, meg minden — mormolta a nagydarab harcos csöndesen —, de ahogy Sturm is mondta, néha igazán olyan fura lesz valahogy a szeme. Te magad nem ismered ezt a sla-mori utat? Vagy nem találhatnánk meg mi magunk? Én nem bízom meg benne... sem Sturm... sem Raist.

— Figyelj rám, Tanis — szólt közbe Sturm, látva, hogy a félelf arca elsötétül a haragtól. — Ha Gilthanas valóban olyan nagy veszélyben volt Vigaszban, ahogy állítja, akkor hogyan üldögélhetett csak úgy a fogadóban? Aztán itt van ez a történet arról, hogy a csapata “váratlanul” belefutott egy egész seregbe. Tanis... ne rázd a fejed máris. Lehet, hogy nem is gonosz, csak megtévedt. És ha Verminaard kerítette valahogyan a hatalmába? Talán a Sárkány Nagyúrnak sikerült meggyőznie őt, hogy megkíméli a népét, ha... elárul bennünket! Lehet, hogy éppen ezért várt ránk ott, Vigaszban!

— Nevetséges! — csattant föl Tanis. — Honnan tudhatta volna, hogy éppen odafelé tartunk?

— A Xak-Tsarothból Vigasz felé vezető utunkat éppenséggel nem tartottuk teljesen utókban — vágott vissza Sturm hűvösen. — Útközben nem egy sárkányfattyúval találkoztunk, és a Xak-Tsarothból menekülők vígan rájöhettek, hogy a Korongokért mentünk oda. Lehet, hogy Verminaard jobban ismeri a mi külsőnket, mint a tulajdon anyjáét.