Az őszi alkony sárkányai

— Meg rajtam is, gondolod magadban — jegyezte meg Gilthanas feszülten. — Tudom, miket beszélnek a többiek... különösen a lovag. De esküszöm neked, Tanis, nem vagyok áruló! — Az elf szeme lázasan csillogott a kihunyó fényben. — El akarom pusztítani ezt a Verminaard Nagyurat. Ha láttad volna, amikor a sárkánya halomra ölte a harcosaimat! Az életemet is föláldoznám... — és Gilthanas nem szólt többet.

— A miénkkel együtt? — kérdezte tőle Tanis.

Gilthanas szembefordult vele..., mandulavágású szemében nem tükröződött semmiféle érzelem. — Ha mindenáron tudni akarod, Tanthalas, az életed ennyit ér — és csettintett egyet az ujjaival. — De az én népem élete számomra minden, ebben a pillanatban csak ezzel törődöm. — Megindult előre, amint Sturm melléjük lépett.

— Tanis — szólította meg a lovag a félelfet —, a vénembernek igaza volt. Követnek bennünket.

9 Gyanús sűrűség. A sla-mori út

A keskeny ösvény meredeken emelkedett a hegyek lábánál húzódó erdős völgy felé. Megsűrűsödtek körülöttük az esti árnyak, amint fölfelé kapaszkodtak egy patak mentén. Még nem jutottak messzire, amikor Gilthanas letért az útról és eltűnt a bozótban. Megálltak és kétkedő pillantásokat vetettek egymásra.

— Kész őrület — suttogta Eben Tanis fülébe. — Ebben a völgyben trollok tanyáznak... mégis, mit gondolsz, ki taposta ezt az ösvényt? — A sötét hajú férfi bizalmaskodva ragadta meg Tanis jobbját, amit a félelf egyáltalán nem vett jó néven. — Tudom, hogy úgymond, én vagyok az új fiú a csapatban, és az istenek a tudói, hogy semmi okod hinni nekem... de mondd, mit tudsz te erről a Gilthanasról?

— Azt tudom... — kezdte Tanis, de Eben nem figyelt rá. — Voltak közöttünk néhányan, akik nem hitték el, hogy a pikkelyesek csapata véletlenül botlott belénk, ha érted, mire gondolok. Én meg a legényeim a hegyekbe vonultunk, onnan harcoltunk a sárkányseregekkel egészen Kapu eleste óta. Azt mondták nekünk, hogy a Sárkány Nagyúr egyik vára ellen vonulnak és megkérdezték, nem tartanánk-e velük. Mi azt feleltük, hogy persze, miért ne... bármire készek vagyunk, amivel borsot törhetünk a sárkányfőnök orra alá.

A bujkálás hamarosan egészen az idegeinkre ment. Sárkányfattyak nyomaival volt tele az egész környék, de az elfeket ez csöppet sem izgatta. Gilthanas azt mondta, hogy a nyomok régiek. Azon az éjszakán is tábort vertünk és őröket állítottunk. Nem sokat értünk ugyan vele, mert a támadásról csak alig húsz másodperccel előtte értesültünk. És... — Eben körülnézett és közelebb húzódott Tanishoz — mialatt fölcihelődtünk, előszedtük a fegyvereinket, hogy visszaverjük a sárkányembereket, hallottuk, hogy az elfek úgy kiabálnak, mintha elvesztettek volna valamit vagy valakit. És mit gondolsz, kit kerestek?

Eben mereven Tanis szemébe nézett. A félelf összeráncolta a homlokát, ingerelte a másik titokzatos modora.

— Gilthanast! — sziszegte Eben. — Elment valahová, a többiek meg csak óbégattak, kiabáltak utána... a főnökük után!

— A férfi megvonta a vállát: — Hogy aztán előkerült-e végül vagy sem, azt nem tudom. Mindenesetre én kétszer is meggondolom, mielőtt követem ezt az elfet. Lehet, hogy jó oka volt a távozásra a sárkányfattyak támadásakor, de akkor is...

— Én régóta ismerem Gilthanast — vágott közbe Tanis mogorván, ingerültebben, mint ahogy szerette volna.

— Értem én... csak azt akartam, hogy tudj róla. — Eben megnyugtatóan mosolygott rá. Megveregette Tanis hátát és visszament Tika mellé.

Tanisnak nem kellett külön meggyőződnie róla, hogy Caramon és Sturm minden szót hallott, de egyikük sem szólt semmit, s még mielőtt Tanis bármit is mondhatott volna nekik, váratlanul Gilthanas lépett elő halkan a fák közül.

— Nincs különösebben messze — mondta az elf. — A bozót kicsivel odébb megritkul és könnyebben esik a járás.

— Én mégis azt mondom, hogy a főkapunál próbálkozzunk — erősködött Eben.

— Egyetértek — helyeselt Caramon és az egyik fa tövében kimerültén pihegő testvérére nézett. Aranyhold is egészen sápadt volt a fáradtságtól. Még Tasslehoff is csüggedten lógatta a fejét.

— Itt letáborozhatnánk, hogy aztán hajnalban támadjunk a főkapura — javasolta Sturm.

— Tartjuk magunkat az eredeti tervez! — csattant föl Tanis. — Akkor verünk majd tábort, ha elértük a Sla-mori utat. Ekkor fölmordult Kova: — Nyugodtan odamehetsz a kapuhoz és becsöngethetsz Verminaard Nagyúrnak, engedne már be, Fényeskardú Sturm. Biztosan szívesen megtenné. No gyerünk, Tanis! — és trappolva nekivágott az ösvénynek.

— Így talán legalább félrevezethetjük a követőinket — mondta Tanis halkan Sturmnak.

— Akárki vagy akármi is az — felelte Sturm —, igencsak otthon van a sűrűben, hogy mást ne mondjak. Valahányszor csak sejtettem, hogy ott bujkálhat és visszafordultam, hogy jobban megnézzem, eltűnt, mint a kámfor. Arra is gondoltam, hogy csapdát állítok neki, de nem volt rá elég idő.

A csapat egy égbe nyúló gránitmeredély tövében megkönnyebbülve lépett elő a bozót sűrűjéből. Gilthanas több száz lábnyi hosszúságban végigtapogatta a sziklafalat. Hirtelen megtorpant.