Az őszi alkony sárkányai

— Rendben van — mondta a lány, kinyitotta a csomagját, előhúzott belőle egy takarót és leheveredett. Közben észrevette, hogy Caramon le nem veszi róla a szemét. Az sem kerülte el figyelmét, hogy Eben is őt nézi, ami egyáltalán nem esett neki rosszul. Határozottan eszesebb és jóképűbb volt, mint a nagydarab harcos. Caramon ölelő karjának emléke ugyanakkor borzongatóan kellemes emléket ébresztett benne. Mégis igyekezett nem gondolni rá, és megpróbált minél kényelmesebben elhelyezkedni. A páncéling hideg volt és nyomta is a blúzán keresztül, de megfigyelte, hogy a többiek sem veszik le. Mellesleg elég fáradt volt hozzá, hogy akár talpig vaspáncélban is elaludjon. Utoljára, már félálomban arra gondolt, milyen jó, hogy nem egyedül van Caramon társaságában.

Aranyhold látta, amint a harcos a lányon legelteti a szemét. Súgott valamit Zúgószél fülébe, aki mosolyogva bólogatott rá, aztán a Főnök lánya odalépett Caramonhoz, megérintette a karját és félrevonta őt a folyosó sötétjébe.

— Tanis azt mondja, hogy van nektek egy nővéretek.

— Igen — nézett rá Caramon meglepetten —, bár igaz, hogy csak féltestvérünk.

Aranyhold elmosolyodott és gyengéden a férfi karjára tette a kezét. — Nos, most én is úgy szólok hozzád, mintha a nővéred lennék.

Caramon elvigyorodott. — Az lehetetlen, Kitiara, más, mint te, Que-shu úrnője. Kitiara tanított meg minden általam hallott csúnya szó jelentésére és még néhányéra, amelyeket nem is hallottam addig. Ő tanított meg rá, hogyan használjam becsülettel a kardomat a vitézi tornákon, de arra is, hogy rúgjam hasba az ellenfelemet titokban, ha a bírák nem nagyon figyelnek. Nem, kedves hölgy, te nem nagyon hasonlítasz az én nővéremre. Aranyhold csodálkozott, hogy Caramon ilyennek mutatja be azt a nőt, akit érzése szerint Tanis szeretett. — De én azt hittem, hogy ő és Tanis, szóval úgy értem, hogy ők...

— Valóban, úgy is volt — felelte pislogva Caramon.

Aranyhold mélyet sóhajtott. Nem akarta, hogy a társalgás más mederbe terelődjön, és most szerencséjére éppen a szándékának megfelelő fordulatot vett. — Bizonyos értelemben éppen ilyesmiről akarok beszélni veled. Csakhogy ez most Tikára vonatkozik.

— Tikára? — fortyant föl Caramon. — Tika már nagylány és bocsáss meg, de nem gondolom, hogy rád tartozna, bármit is művelünk vele.

— De ő egy lány, Caramon — mondta Aranyhold kedvesen —, hát nem érted?

A harcos bambán nézett rá. Tisztában volt vele, hogy Tika lány. Mit akarhat ezzel Aranyhold? Aztán hirtelen eljutott a tudatáig a dolog és felhördült: — Csak nem azt akarod...

— De igen — sóhajtotta Aranyhold. — Tikának még sohasem volt dolga férfival. Akkor mondta el nekem, amikor a páncélt adtam rá a ligetben. Meg van ijedve, Caramon, annyi mindenféle mesével traktálták már. Ne rohand le. Nagyon várja a közeledésedet és minden áldozatra is kész érte, de ne hagyd, hogy emiatt valami olyasmit csináljon, amit később majd meg kell bánnia. Ha igazán szereted őt, az idő majd kárpótol az elveszített pillanat édességéért.

— Azt hiszem, tapasztalatból mondod ezt, nem igaz? — nézett Aranyhold szemébe Caramon.

— Igen — felelte a lány és elrévedő tekintete Zúgószélre tévedt. — Mi is nagyon sokáig vártunk, aminek a fájdalma néha majdnem elviselhetetlen volt. De az én népem törvényei nagyon szigorúak. Persze ez most már aligha számít

— mormolta inkább maga elé, mint Caramonnak —, mivel csupán mi ketten maradtunk. De a maga módján ettől csak fontosabbá válik a törvény. Amikor kimondjuk az esküszót, egymáséi lehetünk, mint férfi és asszonya... de addig nem!

— Megértem... és köszönöm, hogy ezt elmondtad Tikáról — ezzel Caramon esetlenül megveregette Aranyhold vállát és visszaballagott őrhelyére.

Az éjszaka nyugodtan telt el, semmi jel sem utalt követőjükre. Amikor őrséget váltottak, Tanis megbeszélte Gilthanassal, amit Ebentől hallott, de nem kapott tőle kielégítő választ. Igen, a férfi igazat mondott. Gilthanos valóban eltávozott a sárkányfattyak támadásakor. A druidákat akarta rávenni, hogy segítsenek nekik. A csatazajt meghallva azonnal visszatért, akkor kapta fejére azt az ütést. Mindezt halk, keserű hangon tárta Tanis elé. Mikor a sápadt, reggeli fény bekúszott a sziklaajtó résén, a társaság fölébredt. Sietve elfogyasztották reggelijüket, összeszedték a cók-mókjukat és elindultak a folyosón Sla-Mori felé.

A keresztfolyosóhoz érve mindkét irányban megvizsgálták az utat. Zúgószél térdre ereszkedett, úgy vette szemügybe a nyomokat, majd töprengve fölállt.

— Emberi nyomok — mormolta —, és mégsem emberiek. Vannak még állatnyomok is, talán patkányoktól származhatnak. A törpének igaza volt, én sem látok sem sárkányfattyú-, sem hobgoblinnyomokat. De az a legkülönösebb, hogy az állatnyomok itt, az utak kereszteződésénél megszakadnak. A jobb oldali folyosóra nem hatolnak be, a másik furcsa nyomok meg bal oldalt nem haladnak tovább.

— Nos, akkor mi melyik irányba induljunk? — kérdezte Tanis.

— Én amondó vagyok, hogy egyikbe se — szólalt meg Eben. — A sziklaajtó még nyitva van... forduljunk vissza!