Az őszi alkony sárkányai

A mágus, aki ennél sokkal undorítóbb dolgokhoz is hozzászokott, rámosolygott Bupura, megköszönte, de azonnal el is utasította a csodaszert, biztosítva felőle kis hívét, hogy a köhögése múlandó tünet. A törpelady kétkedőn nézett rá, de a varázsló máris jobban lett... köhögési rohama elmúlt. Bupu picit várt, majd vállat vont, és visszagyömöszölte zsákjába a hüllőt. Raistlin közben szakértő szemmel fölbecsülve a smaragdot, hűvös pillantást vetett Tasslehoffra. A surranó mélyet sóhajtva hátrafordult és tovább csúszott.

Valahányszor oldalnyílásokhoz értek, Tass kérdő pillantást vetett a mocsári törpére. Bupu egyszer tétován dél felé mutatott egy új elágazásba. Tass lassan belekúszott. — Ez csúúsz... — sikkantotta, amint gyorsan megindult lefelé. Próbálta lefékezni magát, de a nyalka túlságosan vastagnak bizonyult hozzá. Caramon bömbölő átkozódása a háta mögül azt sugallta a surranónak, hogy társai ugyanolyan bajban vannak, akárcsak ő maga. Ebben a pillanatban fény villant föl előtte. Ezek szerint a cső hamarosan véget ér... de hol? Tass lelki szemei előtt már látta, ahogy jó ötszáz lábnyi magasságból kirepül a semmibe! De a világon semmi sem volt, amivel lefékezhette volna magát. A fény egyre erősödött és Tasslehoff végül aprót sikoltva kicsusszant a cső végén.

Raistlin kis híján Bupu nyakában landolt, amint az alagútból kiért. Egy pillanatra úgy érezte, mintha lángoló tűzbe pottyant volna: az egész térséget nagy, fényes, fehér felhők töltötték be. Raistlin ismét köhögni kezdett és levegő után kapkodott.

— Mii aaa? — visította Kova, miközben a cső nyílásán kiröppenve négykézlábra huppant. Meredten bámult a sűrű felhőbe: — Méreg? — kérdezte lihegve, miközben a mágushoz odakúszott. — Raistlin csak megrázta a fejét, de hang nem jött ki a torkán. Bupu ekkor megragadta varázslót és magával ráncigálta egy ajtó felé. Aranyhold ekkor érkezett meg hason csúszva, lélegzetvesztetten nyomában Zúgószéllel, aki úgy próbált helyezkedni, hogy meg ne üsse kedvesét. Ezután nagy robajjal Caramont pajzsa koppant elő. Tüskés páncélja és kiálló fegyverzete lefékezte őt annyira, hogy lassan mászhatott elő a csőből, persze törődötten, kék foltokkal és zöld nyálkával borítva. Mire Tanis is megérkezett, mindenki fuldokolt már a poros levegőben.

— Abyss összes mélységeire, mi ez? — kiáltotta döbbenten, majd azonnal öklendezni kezdett, amint egy jó nyeletnyit bekapott a fehér valamiből. — Kifelé innen — hörögte —, hol van az a vacak mocsári törpe?

Ekkor Bupu megjelent az ajtónyílásban, amelyen előbb már kivonszolta Raistlint, és most a többieknek integetett hívogatón. Hálásan léptek ki mindnyájan a tiszta, páramentes levegőre és lerogytak pihenni egy romos utca közepén. Tanis már csak abban reménykedett, hogy nem vár rájuk egy seregnyi sárkányfattyú. Hirtelen fölpillantott:

— Hol van Tass? — kiáltotta riadtan és talpra szökkent.

— Itt vaagyokk! — nyifogta egy vékony, szerencsétlen hang. Tanis sarkon fordult.

Tasslehoff... legalábbis a félelmek úgy tűnt, hogy a surranó az... ott állt előtte. A cingár alakot a kontyától a talpáig valami sűrű, ragacsos anyag borította. Tanis semmit sem látott belőle a fehér álarc mögül kivillogó barna szemeken kívül.

— Mi történt veled? — kérdezte a félelf ingerülten. Még sohasem látott ennyire szerencsétlen alakot, mint ez a tetőtől talpig ragacsos surranó.

Tasslehoff nem szólt semmit, csak hátrabökött a hüvelykujjával.

Tanis, valami újabb szörnyűségtől tartva, az ajtónyíláshoz szaladt és óvatosan bekémlelt rajta. A fehér felhő lassan leülepedett, s így beláthatta a helyiséget. Az egyik sarokban, pontosan a cső nyílásával szemben, jó néhány dagadozó zsák sorakozott. Kettő közülük föl volt hasítva és valami fehér por ömlött ki belőlük.

A félelf ekkor megértette, miről van szó. Tenyerét arcára szorítva próbálta elrejteni mosolyát. “Liszt” — morogta az orra alatt.

19 A romváros. Első Puffancs, avagy Nagy Főhólyag

Az Összeomlás éjszakája a borzalom éjjele volt Xak Tsaroth városa számára. Amikor a tüzes hegy Krynn alá feszült, kettéhasította az egész földet. Xak Tsaroth ősi, gyönyörű városa lecsúszott a sziklafalon a rettenetes földrengés alkotta mély szakadékba. A mélységbe zuhanva eltűnt az emberek szeme elől s ezért a legtöbben azt hitték, hogy a város teljesen megsemmisült, mindenestől elnyelte az Újtenger. Mégis maradt belőle valami, szétszórva a szirtfalakon és a szakadék alján, rétegekben rakódva egymásra. Az az épület, amelybe a társaság tagjai bepotyogtak és amely Tanis szerint valami pékség lehetett, a középső rétegben volt, beszorulva a szakadék falából előmeredő sziklák közé. A földalatti források vize előbuggyant a szirtfal repedéseiből és a romok között örvénylő folyamként hömpölygőit végig az utcán.