Az őszi alkony sárkányai

A mocsári törpe hirtelen aggályos arckifejezéssel mutatott Raistlin hosszú, lobogó köpönyegére. A mágus megnyugtatóan mosolygott vissza rá, kilépett a sziklaszegélyre, és csak ennyit mondott: — Pveatrfall! — Varázspálcája végén fölfénylett a kristálygömb, ő maga elrugaszkodott a sziklától és alábukott a ködpárába. Bupu fölvisított, mire Tanis keményen megragadta, nehogy kétségbeesésében imádottja után vesse magát.

— Nem lesz semmi baja — nyugtatgatta a törpét a félelf, amikor észrevette a kis nőszemély képén az őszinte aggodalmat. — Ő varázsló — mondta —, varázslat, hiszen tudod!

Bupu nyilvánvalóan nem tudta, mi az, mivel gyanakvó pillantással mérte végig Tanist, majd maga is elkapott egy liánt és lábacskáit a síkos kőfalnak vetve, apró szökellésekkel megindult lefelé, miközben zsákját a nyaka köré kanyarította. A többiek is készülődni kezdtek, amikor Aranyhold megtörtén fölsóhajtott: — Nem merem!

Zúgószél megfogta mindkét kezét. — Kan-toka — suttogta —, nem lesz semmi baj... hallottad, mit mondott a törpe... csak ne nézz le a világért se!

Aranyhold reszkető állal rázta meg a fejét. — Biztosan akad valami más út is — dünnyögte makacsul. — Csak meg kell keresnünk!

— Mi a baj? — érdeklődött Tanis. — Sietnünk kellene...

— Fél a mélységtől — dörmögte Zúgószél.

Aranyhold erre büszkén félretolta kedvesét az útjából. — Hogy merészelsz ilyesmit mondani őelőtte?! — kiáltotta, haragtól kipirult arccal.

Zúgószél hidegen viszonozta éles pillantását. — Miért ne mondanám? — vetette oda reszelős hangon. — Ő nem az alattvalód. Igazán nincs abban semmi rossz, ha megtudja, hogy ember vagy, a magad emberi gyöngéivel együtt. Immár csak egyetlen alattvalód előtt játszhatod a rettenthetetlent, Főnökasszony, s az én vagyok!

Ha Zúgószél megüti őt, azzal sem okozhatott volna neki nagyobb fájdalmat. Aranyhold ajka elfehéredett. Szeme nagyra nyílt és megmerevedett, akár egy halotté. — Kérlek, erősítsd a pálcát a hátamhoz — kérte Tanist.

— Nem úgy értette ő, Aranyhold — dadogta a félelf.

— Tedd, amit mondtam! — parancsolta a lány kurtán, és kék szeme hidegen megvillant.

Tanis sóhajtva kötözte a varázspálcát Aranyhold hátához egy hosszú kötéldarabbal. A lány még csak nem is pillantott Zúgószélre. Miután végeztek a művelettel, megindult a szakadék pereme felé. Sturm szökkent ekkor elébe.

— Engedd meg, hogy előtted induljak le azon az indán — kérlelte —, ha netán megcsúszol...

— Ha megcsúszom és leesem, te is velem zuhansz... ezzel csak azt érhetjük el, hogy mindketten odaveszünk! — csattant Aranyhold válasza. Előrehajolt, megragadott egy indát és kilendült a mélység fölé. Izzadt tenyere csaknem ugyanabban a pillanatban megcsúszott, Tanis lélegzete elakadt, Sturm előreugrott, bár tisztában volt vele, hogy nem tehet semmit. Zúgószél rezzenéstelen arccal figyelte a jelenetet. Aranyhold kétségbeesetten kapkodott az indák és a sűrű levélzet után, majd végre sikerült megkapaszkodnia az egyik indában és zihálva hozzásimult, rettegve minden további mozdulattól. Arcát remegve a nedves lombok közé fúrta, szemét szorosan behunyta, hogy ne kelljen látnia az alatta tátongó iszonyú mélységet. Ekkor Sturm átmászott a szikla peremén és lekúszott hozzá.

— Hagyj engem békén! — sziszegte felé Aranyhold összeszorított fogai között. Mély levegőt vett, majd megsemmisítő pillantással jutalmazta Zúgószélt és lassan megindult az indán lefelé.

Sturm a közelében maradt, miközben ügyesen siklott alá a liánon. Tanis már-már mondott valamit a síkföldinek, de meggondolta magát: nehogy még nagyobb bajt okozzon. Inkább maga is szótlanul a peremhez lépett. Zúgószél sietve követte.

A félelf könnyűszerrel megbirkózott a mászással, bár az utolsó pár lábnyi távolságon maga is csúszott már, és egy sekély pocsolyában ért földet. Nyomban fölfigyelt rá, hogy Raistlin reszket a hidegtől, és a párás levegőtől a szokásosnál is hevesebben köhög. Jó néhány mocsári törpe sereglett köré és bámulta őt rendületlen áhítattal. Tanisnak az jutott eszébe, vajon mennyi ideig hat a rájuk bocsátott varázslat?

Aranyhold remegve támaszkodott a sziklafalhoz. Nem nézett rá kedvesére, aki csöndesen ért földet a közelben, és csak rá sem pillantva, továbbment.

— No és most hol vagyunk? — kiabálta túl Tanis a vízesés robaját. A pára olyan sűrű volt, hogy néhány, indákkal és penésszel vastagon benőtt oszloptöredéken kívül nem látott semmit.

— Nagy Palota arra — böködött Bupu hevesen nyugat felé. — Jöttök, követtek... látjátok Nagy Főhólyag!

A törpelady máris nekilódult az útnak, de Tanis utánanyúlt és a vállánál fogva visszatartotta. Mélyen sértődött pillantás volt érte a jutalma. Nyomban el is eresztette.

— Kérlek, csak egy pillanatra! És a sárkány? Hol van a sárkány? Bupu szeme tágra meredt: — Ti a sárkányt akar? — kérdezte rémülten.