Az őszi alkony sárkányai

Bupu megsemmisítő pillantást vetett a surranóra. — Varázslat! — jelentette ki ajkbiggyesztve és szeretettel simogatta a patkánydögöt, majd sietve visszagyömöszölte a zsákjába. — Jön, ti, megy! — és megindult előttük a romos, nyálkás helyiségeken át. Végül megtorpant egy kőporral és mindenféle törmelékkel teli szobában. Fönt a mennyezet egy része beszakadt, a padozatot töredezett mozaikdarabok borították. A törpelady értelmetlenül motyogva a helyiség északkeleti sarka felé mutogatott.

— Megy lefele — motyogta.

Tanis és Raistlin kíváncsian a nyíláshoz lépett. A hepehupás padlóból kiálló, négylábnyi átmérőjű csőféleséget láttak maguk előtt. Úgy nézett ki, mintha a mennyezetről zuhant volna oda, hogy beékelődjön a helyiség északnyugati padozatába. Raistlin bedugta botját a csőbe és figyelmesen belekukucskált.

— Ti gyertek, megy! — mondta Bupu előremutogatva és Raistlin köpönyegének ujját rángatva. — Főnökök nem tud jön utánunk!

— Ez még igaz is lehet — morgott Tanis —, legalábbis a szárnyaik miatt.

— De itt még annyi hely sincs, hogy kardot ránthasson az ember — zsörtölődött Sturm zord képpel —, nekem egyáltalán nem tetszik a dolog!

Egyszer csak mindenki elhallgatott: meghallották a fogaskerék csikordulását, amint a lánc megindult. Riadtan egymásra pillantottak.

— Majd én megyek előre! — kiáltotta Tasslehoff, bebújt a csőbe és négykézláb nekivágott az útnak.

— Gondoljátok, hogy én is beleférek? — kérdezte Caramon, tétován méregetve a szűk nyílást.

— Ne aggódj! — hallatszott Tass sikkantása —, olyan nyálkás, hogy úgy átcsúszol rajta, mint egy csúsztatott töltött palacsinta!

Ez a derűs kijelentés láthatóan nem nagyon tetszett Caramonnak. Sötéten méregette a csövet, mialatt Raistlin összefogta köpönyegét és pálcájával maga előtt világítva benyomakodott Bupu után a nyílásba. Őket Kova követte, majd Aranyhold keserű fintorral, amint a keze belemélyedt a sűrű, zöldes nyálkába. Zúgószél is elszántan lépett be a csőbe kedvese után.

— Ez maga a téboly — dörmögte Sturm —, remélem tudjátok — és arcára kiült az undor.

Tanis nem válaszolt, csak meglapogatta Caramon hátát.

— Te következel — mondta neki, miközben a lánc egyre gyorsuló csikorgását figyelte. Caramon felnyögött, majd négykézlábra ereszkedve bepréselte magát a cső nyílásába. Kardjának markolata beleakadt a perembe... kihátrált, megpróbálta megigazgatni fegyverét és ismét nekivágott. Ezúttal a csípője emelkedett túl magasra, amitől a háta szorult be a cső felső részéhez. Tanis a harcos ülepéhez igazította csizmáját és jókorát taszított rajta.

— Hasalj le! — bódult rá.

Caramon újabb nyögés kíséretében elnyúlt, akár egy ázott sószsák, majd pajzsát maga előtt tolva, fejjel belesiklott a csőbe, miközben a cső falát érintő páncélja olyan keserves, csikorgó hangot hallatott, hogy Tanis füle belesajdult. Ekkor a félelf is előrehajolt, megragadta a cső felső peremét és lábát előrenyújtva maga is rácsusszant a bűzös nyálkacsúszdára. Hátranézett, hogy lássa az utolsónak nekiveselkedő Sturmot.

— Akkor ért véget a józan ész világa, amikor Tika után mentünk az Otthon fogadó konyhájába — dörmögte.

— Így igaz — válaszolta sóhajtva a lovag.

Tasslehoff, akit a remek “csúszdázás” mámorossá tett, egyszer csak sötét alakokra lett figyelmes az alsó nyílás előtt. Körmét a síkos falba mélyesztve, nagy nehezen lefékezte magát.

— Raistlin! — lihegte hátrafelé —, valami jön fölfelé a csövünkön!

— Mi lehe... — kezdte volna a mágus, de az undorító, nedves levegő összeszorította a torkát és kegyetlen köhögésre késztette. Küszködve kapkodta a levegőt és közben lefelé irányította varázsbotja fényét, hogy megnézze, mi közeledik.

Bupu is odanézett és fölsikkantott: — A pocs-mocskok! —, majd fölsikoltott: — Vissza! Vissza!

— Menés föl! Emelőre! Nagyfőnökök megbolondultak! — visította egy mocsári törpe.

— Lemenni! Megnézzük Főhólyag! — tért észre gyorsan Bupu.

Utasítására a többi mocsári törpe morogva és káromkodva, lassan megindult lefelé.

De Raistlin képtelen volt megmozdulni, zihálva fogta át mellkasát, krákogása riasztóan visszhangzott a szűk cső némaságában. Bupu aggódó pillantást vetett rá, majd hosszan kotorászni kezdett feneketlen zsákjában, míg végül előhúzott valami tárgyat, a halvány fény felé tartotta, sóhajtott és megcsóválta a fejét: — Nem ezt kerestem! — motyogta.

Tasslehoff, amint észrevette kezében azt a csillogó valamit, közelebb húzódott. — Mi az? — kérdezte, bár már tudta is a választ.

Bupu csak megvonta a vállát: — Szép kő — mondta közömbösen és újból belekotort a szütyőjébe.

— Egy smaragd! — sóhajtott Raistlin.

Bupu fölpillantott: — Tetszik? — kérdezte a mágustól.

— Ó, nagyon! — suttogta Raistlin.

— Fogod! — nyomta Bupu a varázsló kezébe a drágakövet. Azután diadalittas kiáltással előhúzta azt, amit végül is keresett. Az újabb csodára éhes Tass közelebb hajolt, de nyomban utálkozva vissza is tántorodott. Egy döglött... réges-rég döglött... gyík volt az. Megmerevedett farkára egy agyonrágott zsineget kötöztek. Bupu büszkén Raistlin felé nyújtotta. — Gyógyít köhögés!