Az őszi alkony sárkányai

A mocsári törpék gyanakodva méregették a varázslót. A barátságnak is vannak... végül is... bizonyos határai.

— Csak annyit kellene tennetek — folytatta a mágus türelmesen —, hogy fölmásztok és rákapaszkodtok arra a láncra — mutatott a sárkányfattyak üstjének felfüggesztésére.

Törpe hírei képe erre felragyogott. Az utasítás nem is hangzott olyan vészesen, hisz valójában nap mint nap meg kellett ezt tenniük, amikor nem jutottak idejében az üst belsejébe.

— Menjetek hát! — intett parancsolóan Raistlin.

Az apróságok — az egyetlen Bupu kivételével — egymásra pillantottak, a nyílás széléhez szökdécseltek és vadul rikoltozva, boszorkányos ügyességgel a sárkányfattyak fölötti láncra pattantak.

A mágus, a nyomában totyogó Bupu kíséretében, a fogaskerékhez rohant, megragadta és erőteljes mozdulattal kirántotta alóla varázspálcáját. A kerék megremegett és megmozdult, s egyre gyorsabban forgott, amint a láncba csimpaszkodó mocsári törpék súlya a sárkányfattyakkal teli üstöt visszasüllyesztette a párás homályba.

Az üst szélén éppen ugrásra készülődő jó néhány sárkányfattyút váratlanul érte a hirtelen rándulás, és egyensúlyukat elveszítve lepotyogtak. Bár szárnyukkal megfékezték zuhanásukat, dühödten üvöltöztek, amint odalent a földre huppantak... ordításaik zavarosan elegyedtek a mocsári törpék diadalittas visongásával. Zúgószél kihajolt a nyílás széle fölé és megragadta a fogaskerékhez ütköző üst peremét.

— Semmi bajotok? — kérdezte Aranyhold izgatottan, miközben segített Caramonnak kimászni.

— Tanis megsebesült — dörmögte a harcos a félelfet támogatva.

— Semmiség, csak egy púp — tiltakozott Tanis félig kábultan, és megtapogatta a tarkóján kitüremkedő jókora dudort.

— Már úgy éreztem, hogy kipottyanok ebből a micsodából — motyogta és megrázkódott.

— Ezen az úton sohasem jutunk le! — jelentette ki Sturm, miután kikecmergett a mély üstből. — De idefönt sem maradhatunk. Hamarosan újból megindíthatják ezt a vacak fölvonót és máris itt lesznek a sarkunkban. Vissza kell mennünk!

— Nem! Nem mentek! — kapott Bupu Raistlin után. — Én tudok egy út Főhólyag! — nyekeregte a mágus köpönyegének ujját cibálva, és észak felé mutatott. — Jó út! Titok út! Nincs főnökök! — és közben szeretettel simogatta a varázsló kezét. — Nem hagyom, hogy főnökök megfogja tégedeteket! Ti jók vagy!

— Aligha van sok választásunk... mindenképpen le kell jutnunk oda — morogta Tanis, s közben bután elmosolyodott Aranyhold pálcájának érintésétől. A gyógyító erő végígáramlott egész testén, és a félelf megkönnyebbülten fölsóhajtott, amint csökkent a fájdalma. — Ugye azt mondtad, hogy már jó pár éve itt élnek?

Kova felhördült és megcsóválta a fejét, amint Bupu nekivágott az észak felé vezető folyosónak.

— Állj! Figyelem! — suttogta ekkor Tasslehoff, mire valamennyien meghallották a karmos lábak feléjük közeledő csoszogását.

— Sárkányfattyak! — kiáltotta a lovag. — El kell tűnnünk innen! Gyerünk vissza, nyugatnak!

— Mindjárt tudtam! — dörmögte Kova —, ezek a törpék egyenesen a gyíkok karmai közé vezetnek.

— Várjatok! — ragadta meg Aranyhold Tanis karját. — Nézzétek! Bupu valami puha és alaktalan dolgot húzott elő a vállán cipelt tarsolyból. Odalépett a falhoz, meglóbálta azt a valamit a kőtömbök előtt és néhány szót motyogott, erre a fal megremegett és pár pillanat alatt feltárult benne egy mélységes sötétségbe vezető ajtónyílás. A társaság tagjai bizonytalan pillantásokat vetettek egymásra.

— Nincs más út! — morogta Tanis, miközben az állig fölfegyverzett sárkányfattyak csattogva és csörömpölve közeledtek feléjük a folyosón. — Fényt, Raistlin! — csattant a félelf hangja.

A varázsló mormolt valamit, mire pálcája felső végén fölragyogott a kristálygömb. Bupu és Tanis társaságában sietve belépett a titkos ajtón. A mágus botja kis, négyszögletes helyiséget világított meg, amelynek falait a zöldes nyálkától teljesen kivehetetlen faragványok borították. Néma csöndben várakoztak, amíg a sárkányfattyak elcsattognak a keskeny rés előtt.

— Biztosan meghallották a csatazajt — suttogta Sturm. — Hamarosan helyreállítják a felvonót, és máris a nyakunkban lesz az egész seregük!

— Tudom az út lefele! — csacsogott hadonászva Bupu. — Baj semmi!

— Hogyan nyitottad ki ezt az ajtót, kicsim? — kérdezte Raistlin kíváncsian és leguggolt Bupu mellé.

— Varázslat! — válaszolta szendén a törpenő és kinyújtott kezében fölmutatott egy örök vigyorba torzult képű patkánytetemet. Raistlin fölvonta a szemöldökét, de ebben a pillanatban Tasslehoff megragadta a csuklóját.

— Nincs itt semmi varázslat, Raistlin — suttogta a surranó. — Csak egy titkos zár a padlóban... abban a pillanatban észrevettem, amint Bupu a falra mutatott, és már szólni is akartam, amikor hozzálátott ehhez a varázslási hókuszpókuszhoz. Egyszerűen rálép egy pontra, amikor hadonászni kezd azzal a micsodával — vihogott föl a surranó. — Biztosan egyszer véletlenül rálépett arra a helyre, a döglött patkányával a kezében.