Az őszi alkony sárkányai

Tanis végigpillantott a vízfolyáson, amely a töredezett kövezetű utca közepén rohant végig, a valaha embereknek otthont és elfoglaltságot nyújtó lakóházak és kisebb-nagyobb üzlethelyiségek előtt. Amikor a város alázuhant, a magas épületek megbillentek, s most egymásnak dőlő oszlopaik és kőtömbjeik különös boltívet alkottak az utca fölött. Betört üvegű kirakatok és szárnyukat vesztett ajtónyílások ásítottak sötéten. A rothadás bűzétől elnehezedett levegő rátelepedett a lélekre, és bár odalent valamivel melegebb volt, mint a fennsíkon, a nyomasztó légkörtől a hideg futkározott a hátukon. Senki nem szólt egy szót sem. Amennyire tudták, lemosták magukról a rájuk tapadt mocskot (meg lesikálták Tass csirizburkát), azután megtöltötték vizestömlőiket. Sturm és Caramon földerítette a környéket, de nem bukkant sárkányfattyak nyomaira. Pár percnyi pihenés után fölcihelődtek és folytatták útjukat. Bupu dél felé vezette őket, végig az utcán, az egymásnak dőlt épületek alkotta folyosón. Hamarosan kiértek egy térre, ahol az utcákból hömpölygő víz valóságos folyammá duzzadt és nyugat felé fordult. — Folyót kövess! — mutatott előre Bupu.

Tanis aggodon fölvonta a szemöldökét, mert a folyó csobogásán túl meghallotta egy hatalmas vízesés bömbölését. Bupu azonban egyre erősködött, így hát nekivágtak a téren átzúduló folyó néha térdig érő vizének. Az utca végében megpillantották a vízesést. Maga az utca a levegőben ért véget, és a folyó előreszökkenve zuhogott alá, a jó ötszáz lábnyi mély szakadék fenekére. Odalent hevertek Xak Tsaroth városának megmaradt romjai. A barlangszerűen föléjük boruló tetőzet résein beszűrődő halvány fényben homályosan látták, hogy az ősi város a hatalmas gödör mélyén a bomlás és romlás különböző jegyeit viseli magán. Néhány épület csodálatos módon csaknem épségben megmaradt, míg mások nem mutattak többet holmi törmelékkupacoknál. Az egész romvárost a szakadékba alázúduló megannyi vízfolyásból felszálló sűrű, hideg páralepel borította. A legtöbb utca valóban folyóvá változott, és vizük egyesülve zubogott alá a mélységbe, tőlük északra. A ködben megpillantották az innen alig pár lépésnyire, szintén kissé északabbra alácsüngő vastag láncot. Most már azt is megállapíthatták, hogy a felvonó vagy ezer lábnyi mélységet áthidalva szállította terhét.

— És hol tanyázik ez a Főhólyag? — kérdezte Tanis, tekintetével fürkészve az alattuk elterülő romvárost.

— Bupu azt mondja, hogy ott lakik — mutatott előre Raistlin —, azokban az épületekben, a szakadék nyugati oldalánál.

— És kik élnek ezekben a helyreállított házakban, itt, közvetlenül alattunk? — érdeklődött Tanis.

— Főnökök — válaszolta Bupu elfintorodva.

— És hányan vannak?

— Egy, meg egy, meg egy — számlálta Bupu, míg végére nem jutott minden ujjának. — Kettő — jelentette ki végül —, nem több, kettő!

— Ami akárhány lehet, kétszáztól éppenséggel kétezerig — dörmögte Sturm. — És hogy jutunk el ahhoz a Főhályoghoz?

— Főhólyag! — méltatlankodott Bupu. — Főhólyag, I. Puffancs, a Nagy!

— És hogy juthatunk el hozzá anélkül, hogy a főnökök észrevennének?

Válasz helyett Bupu fölmutatott a sárkányfattyakkal teli üstre. Tanis értetlenül bámult Sturmra, aki utálkozva megvonta a vállát. Bupu elkeseredetten fölsóhajtott és Raistlin felé fordult, bizonyára úgy érezte, hogy a többiek képtelenek bármit is megérteni. — Főnökök megy föl... mi megy le — magyarázta.

Raistlin a ködben himbálódzó üstre meredt, majd megértően bólintott. — A sárkányfattyak talán azt hiszik, hogy csapdába kerültünk odafönt és úgysem találunk semmiféle levezető utat... nos, ha a legtöbbjük szintén odafönt van, mi könnyebben leereszkedhetünk.

— Jól van, de Istar nevében, hogy juthatnánk le? — dörmögte Sturm —, a legtöbben ugyanis nem tudunk repülni! Bupu széttárta a karját. — Indák! — csipogta. A többiek zavarodott képét látván odaballagott a vízesés széléhez és lemutatott. A sziklafalon vastag, zöld óriáskígyókként erős liánok tekeregtek. Levélzetük ugyan szakadozott, gyűrött, néhol föltűnően hiányos volt, maguk az indák azonban elég vastagnak és erősnek látszottak, még ha valamelyest síkosak voltak is.

A szokatlanul sápadt Aranyhold odament a szakadék széléhez, lenézett és riadtan hátralépett. Jó ötszáz lábnyi mélység választotta el őket a lenti, törmelékkel borított, macskaköves utcától. Zúgószél védelmezőn átölelte a lány vállát.

— Másztam már ennél komiszabb helyen is — kérkedett Caramon öntelten.

— Háát, nekem ugyan nem tetszik — fanyalgott Kova —, de bármi jobb, mint egy csatornában csúszkálni. — Ezzel megmarkolt egy liánt, kilendült a szakadék fölé és kezével lassan araszolgatva mászni kezdett lefelé. — Nem is olyan rossz! — kiáltotta vissza.

Tasslehoff közvetlenül Kova mellett pattant rá egy másik indára és olyan ügyesen siklott rajta lefelé, hogy még Bupu is elismerő mormogással kísérte.