Az őszi alkony sárkányai

— Tika... milyen szép név, és a hajad is milyen gyönyörű! — és Laurana őszinte csodálattal simított végig a dús, vörös fürtökön.

— Valóban úgy látod? — kérdezte Tika elpirulva és magán érezte Caramon tüzes tekintetét.

— Hát persze... ez a láng színe. Biztosan a lelked is méltó hozzá. Hallottam, hogyan mentetted meg a fivérem életét a fogadóban. Őszinte hálával tartozom neked.

— Köszönöm — felelte Tika csöndesen —, a te hajad is igazán csodálatos.

Laurana elmosolyodott és továbblépett. Tasslehoff megfigyelte, hogy tekintete végig Tanist követi. Amikor a félelf váratlanul a földre ejtett egy almát és eltűnt a fák között, Laurana elnézést kért a többiektől és sietve követte.

— Ohó, most majd kiderítem, miről is van itt szó! — gondolta magában Tasslehoff. Körülkémlelt és Tanis után surrant. Végigosont a fák között kanyargó ösvényen és egyszer csak rábukkant a félelfre, aki magányosan állt a tajtékzó patak partján és elszáradt leveleket dobált a rohanó vízbe. Mozgást észlelve Tass gyorsan lebukott egy közeli bokor mögé, éppen akkor, amikor Laurana lépett elő egy másik ösvényről.

— Tanthalas Quisif nan-Pah! — szólalt meg lágyan a lány.

Amint Tan is elf nevét meghallotta, hátrafordult, Laurana pedig a nyakába vetette magát és szeretettel megcsókolta.

— Huúh! — suttogta évődve és hátrahajolt —, borotváld le ezt a szörnyű szakállt! Úgy szúr! És így nem is látszol igazán Tanthalasnak!

Tanis gyöngéden a derekára tette a kezét és szelíden eltolta magától. — Laurana... — nyitotta szóra a száját.

— Ne! Nem kell mérgelődnöd emiatt a szakáll miatt. Majd csak megkedvelem valahogy, ha te is úgy akarod — incselkedett Laurana az ajkát csücsörítve. — Csókolj meg te is! Nem? Akkor én csókollak addig, amíg el nem veszted a fejedet. — És ismét szorosan átölelte, míg végül Tanis kibontakozott a karjai közül.

— Hagyd abba, Laurana! — mondta rekedten és elfordult.

— Miért? Mi a baj? — kérdezte az elf lány és a keze után nyúlt. — Oly sok éve már, hogy elmentél... de most itt vagy megint. Ugyan, ne légy ilyen zord és hideg! Hiszen a jegyesem vagy, emlékszel? Semmi rossz nincs abban, ha egy lány megcsókolja a jegyesét.

— Régen volt már az — mormolta Tanis. — Gyermekek voltunk még... játék volt az egész, semmi más. Csupa romantika, valami megosztani való ütök. Tudod jól, mi történt volna, ha atyád tudomására jut a dolog! Viszont Gilthanas rájött magától, nem igaz?

— Ó nem, hisz én mondtam meg neki! — suttogta Laurana fejét lehajtva és hosszú szempilláin keresztül lesett föl Tanisra. — Gilthanasnak mindent elmondok, te is tudod. Eszembe sem jutott, hogy úgy reagál majd. Azt is tudom, mit mondott neked. Később elárulta nekem. Szenvedett is miatta.

— Meg is érdemelte! — Tanis megfogta a lány mindkét csuklóját, hogy megfékezze a kezét. — Mindaz igaz, amit mondott. Laurana! Én valóban egy félvér fattyú vagyok. Atyádnak minden joga meglett volna rá, hogy megöljön! Hogyan hozhattam volna rá gyalázatot azok után, amit anyámért és értem tett? Ez volt az egyik oka annak, hogy elmentem... ez, és a vágy, hogy megtudjam, ki vagyok és hová tartozom!

— Te Tanthalas vagy, az én szerelmesem és ide tartozol! — fakadt sírva Laurana. Lerázta csuklójáról a szorítását és maga ragadta meg a félelf kezét. — Lám! Még mindig viseled a gyűrűmet! Tudom is, miért mentél el. Azért, mert nem mertél szeretni engem? De ettől nem kell már félned... soha többé! Minden megváltozott. Atyámnak is oly tömérdek gondja van... nem lesz ellenére. Különben is te most igazi hős vagy! Kérlek, házasodjunk össze! Hát nem ezért jöttél vissza?

— Laurana — mondta Tanis lágyan, de határozottan —, a visszatérésem a véletlen műve...

— Nem! — kiáltott föl a lány eltaszítva magától a félelfet. — Nem hiszek neked!

— Te is hallottad Gilthanas történetét. Ha Porthios nem szabadít ki bennünket, már biztosan Pax-Tharkas bányáiban lennénk.

— Úgy találta ki az egészet! Nem akarja, hogy megtudjam az igazságot! Azért jöttél vissza, mert szeretsz. S engem semmi más nem érdekel!

— Ezt nem akartam neked elmondani, Laurana, de most már látom, hogy kénytelen vagyok — sóhajtotta Tanis elgyötörten. — Laurana, én valaki mást szeretek... egy emberlányt. A neve Kitiara. Ez nem jelenti, hogy téged nem szeretlek többé. Nagyon is szeretlek... — Tanis hangja elakadt.

Laurana csak bámult rá, arcából kifutott a vér.

— Szeretlek téged, Laurana, de mégsem vehetlek el feleségül, mert őt is szeretem. A szívem éppúgy két félből áll, mint a vérem. — Ezzel lehúzta ujjáról az arany fűzfalevelekből kovácsolt gyűrűt és átadta a lánynak. — Feloldalak a nekem tett ígéreted alól, Laurana! És kérlek, te is oldj fel engem.

Laurana elakadó lélegzettel vette át a gyűrűt. Könyörgő szemét Tanisra vetette, de amikor annak arcán nem látott mást, csak sajnálatot, fölsikoltott és messzire hajította a gyűrűt. Az egyenesen Tass lába elé esett. A surranó gyorsan fölkapta és beledugta egyik erszénykéjébe.

— Laurana — suttogta Tanis szomorún és karjába zárta zokogó kedvesét —, nagyon sajnálom... én nem úgy gondoltam...